A tetkós lelkésznő

Forrás: humanepursuits.com

Ha a képre nézünk, előbb eszünkbe jut egy rockzenész vagy színésznő, mint egy lelkész. A kép Nadja Bolz-Weber (1969) evangélikus lelkésznőről, a denveri House for All Sinners and Saints (Minden bűnös és szent háza) gyülekezet alapító lelkészéről készült. Gyülekezete tagjai között vannak homoszexuálisok, transzszexuálisok és alkoholisták. A youtube-on megnéztem néhány videót róla, és hát fantasztikus kisugárzása van a csajszinak.Több kérdés is megfogalmazódik bennem a tevékenységével kapcsolatban. A legkézenfekvőbb persze az, hogy a magyarországi protestáns lelkészközösség hogyan reagálna egy ilyen jelenségre. Ez egy költőikérdés, hisz a választ én is tudom. Vessenek a mókusok elé, de nekem rokonszenves az egész Nadja-jelenség.

És akkor most Nadjáról, aki egy majd két méter magas, tetovált evangélikus lelkésznő, sokszor mogorva és cinikus, általában csúnyán beszél, mégis messze földről jönnek hozzá az emberek. A közösségi médiában is rengeteg követője van. Csuklóján a lutheri hitvallás: simul iustus et peccator (egyszerre igaz és bűnös). Extrém külseje ellenére határozott lutheránus teológiai alapokon áll, a Washingon Post szerint a liberális kereszténység új, erőteljes képviselője.

Nadja fehér középosztálybeli keresztény család gyermeke, kamaszkorára kiderült, hogy a hagyományos gyülekezet nem az ő világa. Fiatalon stand-uposként dolgozott, kommunába költözött, mindenféle drogot kipróbált és aztán lassan alkoholista lett. Miután rájött, hogy már nem ura az alkoholnak, elvonókúrára ment, majd annak eredményeként letette az üveget. Ezután afféle kereső lett, mint ahogy egykor mindannyian. Kipróbálta a Wicca-hitet, majd egy ideig unitárius volt, lelki otthonra azonban az evangélikusoknál talált. Itt olyan Istenről hallott, akinek központi tulajdonsága a kegyelem. “Mivel leszokása kapcsán Nadia ezt az irracionális „mégis-kegyelmet” tapasztalta meg húsba maró módon, amely halálból életet támaszt, itt az evangélikusoknál megérezte, hogy ez a hitvallás az, amit ő mindvégig keresett” – írja életrajzi könyvében.

Elhívása a lelkészségre akkor történt, amikor egy közeli barátja öngyilkos lett, és őt kérték fel, hogy tartsa meg a búcsúztató beszédet. Miközben beszélt, látta azt a sok meggyötört embert, akik között volt értelmiségi, alkoholista, ex-drogos, és úgy érezte, hogy akkor és ott Isten is köztük van. Továbbá azt tapasztalta, hogy ezekhez az emberekhez nem szól az egyház, úgy érezte, hogy ezt a feladatot neki kell felvállalnia.

A teológia elvégzése után visszatért Denverbe, és megalapította missziói gyülekezetét, amely ugyan evangélikusnak számít, látszólag mégsem hasonlít a magyarországi evangélikus gyülekezetekhez. Nagyjából negyven hívővel indultak. Majd' mindegyikük LMBTQ-istenkereső volt, szenvedélybeteg, depressziós, illetve olyanok, akik sosem voltak hívők vagy valamilyen okból a társadalom perifériájára kerültek. Nagyjából olyanok, akiket sehol máshol nem fogadtak be. A lelkésznőnek nincs előítélete senki szexuális orientációjával kapcsolatban. Komolyan hisz a bűnben, és sokat prédikál róla, egyszerűen csak nem a szexualitásra vonatkoztatja, és még ennél is többet beszél a kegyelemről: „soha nem unom meg, hogy arról beszéljek, mennyire sérültek vagyunk, és mennyire kegyelemre szorulók.” Teológiájában konzervatívnak tartja magát.

Később, ahogy fantasztikus igehirdetései egyre ismertebbek, népszerűbbek lettek, a gyülekezet létszáma jól szituált kertvárosi hívekkel gyarapodott. Eközben Bolz-Weber is rádöbbent arra, hogy a mindenki előtt nyitott ajtók elvét az általa korábban lenézett rétegek felé is tartania kell. Az eredmény pedig olyan gyülekezet lett, ahol együtt éli meg Isten kegyelmének közösségét a lila hajú, lázadó kamaszlány, a kertvárosi anyuka, a jól szituált ügyvéd és a hajléktalan.

A durva, de hiteles beszédű lelkésznő által vezetett istentisztelet nem rockzenétől hangos, hisz már a fiatalabb generáció sem lelkesedik a sekélyes dicsőítő könnyűzenéért (megjegyzem, halleluja). Az alkalmakon ősi keresztény himnuszokat hallgatnak, melyek reményt nyújtanak a fiatalok folyton változó, kusza életritmusában. Az istentiszteletek részei az ismert misetételek, az interaktív közösségi önkifejezések, valamint az egyházi liturgiához igazodó, evangélikus igehirdetés, a tartalom és általában a forma is hagyománytisztelő. De csak általában, mert “negyedévente a gyülekezet egy csoportja például ír kocsmába jár a Beer and Hymns (Sör és Himnusz) alkalomra, ahol a tagok – a néhány ex-alkoholista kivételével – magasra emelt söröskorsóval, gregorián vesperást zengve adják a világ tudtára, hogy Krisztus győzött a halálon.”

Nadja prédikációiban új fénybe kerülnek a jól ismert evangéliumi történetek. Például Mária Magdaléna húsvét hajnali, temetőkerti élménye kapcsán azt a bátor kijelentést teszi: “A Feltámadott nem volt tiszta és jól fésült, nemhiába nézte az asszony kertésznek, hiszen a feltámadás kusza és zavaros dolog, mégis, elhozza azt, amire mindig is szükségünk volt.”

A lelkésznő nem az a mindenkit keblére ölelő, kedélyesen cseverésző típus; az evangélium hívására azonban újra és újra meg kell tapasztalnia a mások felé való nyitásban rejlő áldásokat.Testére az egész liturgikus évet rávarratta: Gábriel arkangyal, Erzsébet és Zakariás az adventre, a jászol karácsonyra, Jézus a pusztában nagyböjtre, nagypéntek és a kereszt, az angyal, a nők és az üres sír húsvétra, Mária és az apostolok lánggal a fejük fölött pünkösdre emlékeztetik. Jobb karján Mária Magdolna látható, aki számára sokat jelent: úgy gondolja, ő a jelenlét szentje. Aki ott volt Jézus üres sírjánál, aki jelen volt, és aki jó viszonyban van a sötétséggel. „Ő az apostolok apostola. Az első prédikátor bizonyos értelemben.”

A tetovált lelkipásztor legkevésbé sem riad vissza a káromkodástól és a nem mindenhol szalonképes frázisok használatától: „Ha keresztények azért kritizálnak, mert csúnya szavakat használok, hát én azt szó szerint leszarom.”

Önmagáról így vall könyvében: „…a visszautasításról szerzett személyes élményeim, a teológiai képzésben eltöltött évek, az egyház köré szerveződött életem ellenére mégiscsak ugyanazzal a személyiséggel rendelkezem, mint amivel születtem. Gyakran türelmetlen vagyok és nyers. Az első válaszom majdnem mindenre az, hogy ’bazdmeg’. Nem gyakran maradok meg ennél az álláspontnál, de majdnem mindig ennél kezdem. Még mindig magam vagyok. Mégis az a tény, hogy most már el tudok mozdulni a ’bazdmeg’-től valami kevésbé ellenséges felé, és az a tény, hogy ezt a mozdulatot gyorsan meg tudom tenni, nos, még egyszer, ezek miatt hiszek én Istenben.”

(A lelkésznő bemutatása a forrásként megjelölt írások alapján készült)