Forrás: 24.hu;

A mai bejegyzésem nem könnyű olvasmány. Nálunk 1990 októberében az Alkotmánybíróság határozatot hozott a halálbüntetés alkotmányellenességéről. Korábban az Alkotmány, most az Alaptörvény szabályozza az élethez való jogot "Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg." Ez azt jelenti, hogy az emberi élethez való jog megsértésének üldözendő és büntetni rendelt eseteit, mint például az emberölést a Büntető Törvénykönyv tényállásai tartalmazzák, és ezek megvalósítása esetén büntetést helyeznek kilátásba.

Az írásomhoz Churchill szavait idézve "nem ígérhetek mást, mint vért, verejtéket és könnyeket". A ,mai posztom a történelem során alkalmazott kivégzési módszerekről szól, naturálisan, úgy ahogy az zajlott.

Az akasztás lényege a test kötéllel való felkötése a nyaknál. Mivel a nyak létfontosságú szervei nem bírják el a test súlyát, az ember - módszertől függően - 1-20 percen belül meghal. Az akasztásnak három módszere van.

• hosszú esés a leginkább humánus módszer. Itt az elítélt kezeit a háta mögött összekötik, nyakába kötelet tesznek, majd megnyílik alatta egy csapóajtó. Ekkor a test zuhanni kezd, ahogy pedig a kötél elfogy, a test súlyától eltörik a nyakcsigolya, a halál szinte azonnal beáll. A hóhér az elítélt testsúlya és testmagassága alapján előre kiszámolja, milyen hosszú kötélre van szükség ahhoz, hogy a nyakcsigolya eltörjön, de a fej ne szakadjon le. A II. világháború után a legtöbb náci háborús bűnöst így akasztották fel, de Szaddam Husszein iraki diktátoron is ezzel a módszerrel hajtották végre a halálos ítéletet.
• felfüggesztés az akasztás ezen formája nem a nyakcsigolya eltörésével, hanem a nyaki ütőér elzáródása miatti eszméletvesztéssel, majd fulladásos halállal jár. Az áldozat egy sámlin áll, a nyakába ugyanúgy kötelet tesznek és szintén összekötik a kezeit a háta mögött. Ekkor kirúgják alóla a sámlit, az áldozat pedig egy kötélen lógva megfullad, a halál 10-20 perc alatt áll be.
• bitó az akasztás legfájdalmasabb módszere. Az elítéltet egy, a testmagasságánál alig magasabb oszlophoz állítják, nyakába hurkot tesznek. A hóhér egy létrán áll az áldozat mögött, két segédje pedig az áldozat lábait húzza erősen lefelé. A megfelelő pillanatban a hóhér egy erős mozdulattal elfordítja az áldozat fejét, amitől a csigolya eltörik, a gerincvelő elszakad, a halál kb. 20 percen belül áll be. Így végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Szálasi Ferencet.

Bambusznád: a középkorban az Ázsiai országokban volt terjedt el ez a kegyetlen, nagy fájdalommal járó kivégzési mód. Az áldozatot fiatal bambuszrügyek fölé rögzítik, amik nagyon hegyesek és meglepően gyorsan nőnek. A növény előbb átszúrja a bőrt, majd, kb. három nap után teljesen áthatol az emberi testen, lassan átszúrva a létfontosságú szerveket. Az áldozat ebbe, valamint a vérveszteségbe hal bele.

A betoncipő az amerikai maffia kedvelt módszere. Egyszerre ölt és tüntette el a legfontosabb bizonyítékot, a holttestet is. Az elkábított áldozat lábát egy (vagy két) nagy vödörbe tették, kiöntötték betonnal, majd amikor az illető magához tért, egy mély tóba vagy a tengerbe dobták. A beton súlya azonnal a víz aljára húzta a szerencsétlent, aki megfulladt.

A középkor egyik elképzelhetetlenül rettenetes büntetése a bőrmetszés.. Az áldozatot kikötözték, majd éles késekkel vágásokat ejtettek a bőrén, amit aztán szisztematikusan lefejtettek. Az immár bőr nélküli ember a szervezet kihűlése, a vérveszteség vagy valamilyen fertőzés következtében néhány óra, legfeljebb 2-3 nap múlva vesztte életét.

Az ókori Rómában és Görögországban a kivégzések gyakran tömeg előtt zajlottak. A cél az elítélt megölése mellett egyszerre volt a nép szórakoztatása, illetve az áldozat által elkövetett bűnöktől való elrettentése is. A bronz bika egy fémből készült, üreges, bika alakú szobor volt, amibe az illetőt bezárták, majd tüzet gyújtottak alatta. A hő percek alatt elviselhetetlen lett, a folyamat végén az emberi test a csontok kivételével teljesen eltűnt, szinte gőzzé vált a forróságban. A szerkezetbe egy kürtöt is beépítettek, melyen keresztül a szörnyű halálhörgés felerősödve és eltorzulva hallatszott ki.

A középkori Indiában maharadzsák által alkalmazott módszer az elefánt általi agyontaposás. Az elefánt talpa igen érzékeny, képes sorba állított tojások között átmenni, anélkül, hogy azokat összetörné. A szelídített elefántokat ezért be tudták tanítani arra, hogy minél lassabban, "finomabban" zúzzák össze az elítélt fejét, fokozva ezzel a nyilvános kivégzések elrettentő hatását - ezt a barbár gyakorlatot csak a brit gyarmati uralom második felében szüntették meg.

A legkegyetlenebb kivégzési módszerek egyike az élve eltemetés volt. Az áldozatot vagy koporsóba zárták, vagy fejjel lefelé temették el, élve. Mindkét esetben a halál fulladás miatt állt be, a koporsós verziónál még később, hiszen egy ideig volt elegendő oxigén a zárt fadobozban...

Az élve fellógatás. A középkor legsötétebb éveiben a legkegyetlenebb gyilkosokat összekötözve bezárták egy vasból készült keretbe, majd felhúzták egy fára és sorsára hagyták őket. A halál éhhalál vagy kiszáradás miatt állt be sok idő után. A holttestet otthagyták mindaddig, amíg a húst ragadozó madarak fel nem falták, vagy amíg teljesen le nem bomlott.

Felakasztva, felnégyelve, kizsigerelve. Angliában találták fel ezt a rettenetes kivégzési módszert a középkorban. A felségsértők, a király életére törők, lázadók kivégzésekor használták. Az áldozatot (néha többet egyszerre) ló után kötve odahúzták a kivégzés helyszínére, leggyakrabban a londoni Tower Hill-re. A halálra rémült embert első lépésként felakasztották, de mielőtt meghalt volna, levágták a kötélről. Vízzel fellocsolták az ájult felségsértőt, majd a hóhér sebészi pontossággal elkezdte kihúzni-kivágni a zsigereit, belső szerveit. A szerveket a még mindig élő áldozat szeme láttára égették el. Utolsó lépésként a hóhér úgy vágta ki a szívet, hogy az elítélt látta a saját szívét dobogni a hóhér kezében! Ezután következett a lefejezés, majd a testet négy részre vágták, hogy az ország négy részébe küldjék el okulásként mindenkinek, aki a király ellen merészelne lázadni. A Rettenthetetlen című filmben így végzik ki a William Wallace-t alakító Mel Gibsont a film végén.

Garrote, forrás: halabuntetes.lap.hu;

Garrote. Egészen az 1900-as évekig használták ezt a spanyol találmányt. Az elítélt kezeit összekötik, leültetik egy székre, majd nyakába egy kötelet vagy vasból készült vékony kört helyeznek. A hóhér egy csavaros szerkezet segítségével egyre szorosabbra és szorosabbra húzza a kötelet. A művelet végén az elítélt megfulladt. A szerkezetnek volt olyan változata is, amikor az ülő ember nyakába a szorítás hatására hátulról egy éles tüske is behatolt, ami eltörte a nyakcsigolyát és elősegítette a halál mielőbbi beálltát.

Joseph-Ignace Guillotin francia orvos 1789 októberében a forradalmi Nemzetgyűlés előtt tett egy javaslatot, hogy emberiességi okokból a lefejezésre ítélt embereket egy olyan szerkezettel végezzék ki, ami pontos, gyors, és fájdalommentes. A guillotine-t tehát nem ő találta fel tehát, csupán ő javasolta az alkalmazását. Egyébként a saját korában nem hívta senki még így a szerkezetet, akkortájt minden francia Özvegyként nevezte a halált hozó gépet, hiszen nagyon gyorsan csinált az otthon maradt házastársból özvegyet. A szerkezet lényege, hogy az áldozatot hasra fektetik, előretolják a penge alá, rögzítik a fejét, majd a hóhér kioldja a több kilogramm súlyú bárdot, ami két-három méterről lezuhan és egyetlen vágással lemetszi a fejet. Elvileg! Ugyanis XVI. Lajos király kivégzéséről feljegyezték, hogy a király nyaka olyan vastag volt, hogy csak másodszorra sikerült levágni. A nyilvános kivégzések végén a levágott fejet az őrjöngő tömegnek szokás volt felmutatni.

A halálra éheztetés, halálra szomjaztatás egyszerű és igénytelen, mégis roppant hatékony kivégzési mód, mely semmiféle eszközt nem igényel. Az éheztetés célja nem feltétlenül a halál volt, hanem gyakran kínzási módszerként alkalmazták. A halálra éheztetés alkalmazására a nácizmus és a sztálinizmus idején, a koncentrációs táborokban is gyakran sor került, a rabok közel fele éhen halt az elégtelen koszttól. Egyes munkatáborokban külön "éhségbunkerek" szolgáltak a halálra éheztetésre kijelölt fogvatartottak és más veszélyesnek ítélt rabok elkülönítésére .

A halálra etetés, halálra itatás. Előfordult az is, hogy az elítéltet saját kedvenc ételével etették halálra. Az eledelekbe, italokba gyakran olyasmit - pl. üvegszilánkokat - kevertek, amely a bélcsatornába jutva súlyos belső sérüléseket okozott, fokozva az elítélt szenvedéseit.

karóbahúzás; forrás: mult-kor.hu

A legenda szerint Vlad Tepes, ismertebb nevén Drakula gróf kedvenc módszere volt a karóba húzás, de más kultúrák is előszeretettel alkalmazták ezt az embertelen és kegyetlen kivégzési módot. A hóhér a széttárt lábakkal hasra fektetett elítélt fenekébe egy kihegyezett karót helyezett fel, majd egyre feljebb és feljebb tolta azt, vigyázva arra, hogy semmilyen létfontosságú szerv ne sérüljön. A karó a leírhatatlanul fájdalmas művelet végén a vállon, a mellkason vagy a szájon át bújt elő a testből. A legvégén a karót felállították, a halálra ítélt pedig a vérveszteség és a sokkhatás következtében egy-két nap alatt szenvedte ki lelkét a karó végén.

A középkori Európában a legsúlyosabb bűnöket elkövető bűnözőket büntette a törvény kerékbe töréssel. A hátán fekvő, közutálatnak örvendő tettest kikötözték egy kocsi kerekéhez, majd a hóhér egy nehéz rúddal szisztematikusan ütni kezdte addig, amíg minden csontját szilánkosra nem zúzta. Utoljára a koponyát verte szét, ekkor állt be a halál. A holttestet nagyon gyakran a keréken hagyták, hogy a madarak tépjék szét és falják fel. 

Keresztefeszítés; forrás: wikipedia

A keresztre feszítést az ókori Rómában kezdték el alkalmazni, és ez számított az egyik legkegyetlenebb kivégzési módnak. A keresztre feszített embert csuklóinál és bokáinál fogva odakötözték egy jellemzően T alakú fához, a tenyerén vagy a csuklóján keresztül oda is szögezték egy 20-25 centiméteres szöggel, majd a keresztet felállították. Mivel a függő test teljes súlyát a kinyújtott karoknak kellett tartani, a rekeszizmoknak nagyon nagy munkát kellett végezni, hogy az illető levegőt kapjon. A keresztre feszítés szó arra utal, hogy az illetőt a saját testsúlya odafeszíti a kereszthez, és minden egyes levegővételkor el kell onnan távolodnia. Ez azonban egy idő után már lehetetlenné válik a fáradtság miatt, a halál pedig fulladás miatt következik be. Kegyetlen módszer ez, hiszen gyakran két-három nap is eltelt a keresztre feszített ember haláláig. Egyes esetekben kegyelemből tüzet raktak a kereszt lábánál, hogy a füstben hamarabb megfulladjon, vagy dárdát szúrtak a szívbe, hogy egyből meghaljon az erre a szörnyű sorsra ítélt ember.

Ketté fűrészelés. Hátborzongató már a szó is. Szintén a középkori Európa találmánya ez a rettenetes halálnem. Az elítéltet lábával felfelé fellógatják egy állványra, majd egy éles fűrésszel, mintha fatörzs lenne, elkezdik kettévágni. Nincs szó a kettéfűrészelésre ítélt emberek szenvedésére. És azért végzik fejjel lefelé, hogy a fejben maradjon vér, így az illető a lehető legkésőbb veszítse el az eszméletét, ezért a lehető legtovább maradjon életben és szenvedjen.

A lefejezésnek két altípusa: az egyik a karddal / pallossal, a másik a bárddal / fejszével végrehajtott kivégzés.

• az elítélt letérdel, a szeme egyes esetekben be van kötve, kezei vagy össze vannak kötve a háta mögött, vagy imára vannak kulcsolva. A hóhér a térdelő és imádkozó elítélt mögött áll, és borotvaéles kardjával egy nagy erejű, oldalirányú suhintással metszi le a fejét. Szerencsés esetben a fej első csapásra leválik a testről, ám ügyetlen vagy kezdő hóhér, esetleg egy vastagabb nyak esetében a koponyaalapot vagy a vállat találja a csapás, amivel óriási fájdalmat és szenvedést okoz a halálraítéltnek.
• elítélt ebben az esetben egy, kifejezetten kivégzésre készített fa tönk elé kell, hogy letérdeljen, melyre fejét úgy hajtja rá, hogy a nyaka a tönk felső részén nyugodjon. A csapás pontosságának elősegítése érdekében a tönkbe egy, az áll behelyezésére szolgáló mélyedés van faragva. Az oldalt álló hóhér a fejét a tönkre hajtó és a tönköt két kézzel átölelő (vagy hátrakötött kezű) elítéltre felülről sújt le. A bárd / fejsze pontossága elviekben nagyobb, mint a kardé, ám egy elhibázott ütéssel sokkal súlyosabb sérüléseket és irgalmatlanul nagy fájdalmat lehet okozni az áldozatnak. Ez utóbbi történt pl. 1685. július 15-én a londoni Tower Hill-en, ahol James Scott-ot, Monmouth hercegét öt, hét vagy nyolc csapással tudta csak a hóhér lefejezni - a különböző források nem egyeznek meg a csapások pontos számát illetően. A 36 éves férfi iszonyatos fájdalmak és szenvedés közepette lehelte ki lelkét.

Kínai harang. Már az Kr. e.1200 évből fennmaradt feljegyzések is említették, de használták a 20. sz.elején is Kínában.. Az áldozatot egy harangba ültették, amelyet egy-egy ember egymást váltva kalapáccsal ütött. A büntetett megsüketült, idegrendszeri károsodásokat szenvedett, de gyakran elharapta a nyelvét, vagy szétmarcangolta önmagát. Ha az áldozat még élt a büntetés után, akkor lefejezték.

Ling Chi. Kínai eredetű kivégzési mód ez is, a szó magyar jelentése ezer vágás. A kínai császárok elrettentésképpen szokták erre a halálnemre ítélni az ellenük lázadókat és a felségsértőket. Az áldozatot kikötözték egy oszlophoz, és borotvaéles késekkel szisztematikusan vágni, metszeni kezdték. A hóhérok levágták az elítélt füleit, orrát, elleit, combjáról a húst, nemi szerveit, majd, már-már kegyelemdöfésként vagy elvágták a torkát, vagy szíven szúrták. Ezer éven át volt érvényben ez a módszer, csak 1905-ben törölték el véglegesen.

Lóval való széttépés. Európai módszer volt a középkorban, hogy a lemeztelenített áldozat kezeit és lábait négy lóhoz kötözték, majd egyszerre adtak a lovaknak parancsot az indulásra. A kifeszített ember ízületei azonnal kipattantak, majd a lovak ereje ki is szakította a helyükről a végtagokat. A sokkos állapotba került, négy helyről intenzíven vérző áldozatnak percei voltak a halál beálltáig.

Máglyahalál. Eretnekek, boszorkányok büntetése volt ez a középkor legsötétebb éveiben. Az erre a borzalmas halálra ítélt nőt vagy férfit kikötözték egy vastag oszlophoz, mely alá előzőleg rengeteg száraz ágat, rőzsét és fát hordtak. A kivégzési mód mögötti elv az volt, hogy az eretnekeknek és a boszorkányoknak a holtteste teljesen semmisüljön meg, hogy a végítélet napján ne legyen meg a test vagy a csontváz a feltámadáshoz. A kor bigottan vallásos emberének ez talán még nagyobb büntetés volt, mint maga a halál. A lángnyelvek között szenvedő és jajveszékelő szerencsétlenek egyébként jellemzően nem a tűz okozta borzalmas égési sérülések miatt haltak meg, hanem megfulladtak a nagy füstben. Füstöt, valamint forró levegőt, szinte lángokat nyeltek, a tüdő működése ettől omlott össze. Amennyiben az elítélt családja meg tudta vesztegetni a hóhért, akkor az a rőzsekupacba nyers ágakat is tett, melyek nagyobb füsttel égtek, így hamarabb fulladt meg az illető. A másik, a könyörületes halált elősegítő módszer az volt, hogy a kikötözött ember nyakába egy puskaporos zacskót tettek, mely a hő hatására felrobbant, azonnal kioltva a szerencsétlen áldozat életét.

Akármilyen hihetetlen és megdöbbentő, a középkori Európában és Ázsiában létezett ez a fajta halálbüntetés. Kegyetlen és iszonyatos fájdalommal járt, amikor az embert forró olajjal vagy vízzel teli kádba tették, ahol a szó szoros értelmében élve megfőzték. A halál az óriási hő hatására következett be. A holttestet aztán igen gyakran addig főzték, míg a csontokat ki tudták venni az üstből.

A leginkább az iszlám világban elterjedt kivégzési módszer lényege, hogy egy csoport körbeállja az áldozatot, akit gyakran derékig beásnak a talajba, hogy ne tudjon elmenekülni, és mindannyian egyszerre köveket kezdenek szórni a testére, addig, amíg a beásott személy bele nem hal. A házasságtörők klasszikus büntetésekor fontos volt az az alapelv, hogy a teljes közösség együtt kövezi meg a bűnöst, azaz nem egyetlen személy hajtja végre az ítéletet.

Méreg. Az ókori görögöknél a foltos bürök kivonatának az itatása az egyik kivégzési forma volt. Szókratészt is ezzel ölték meg. A mérgek alkalmazása inkább a középkorban lett elterjedt. Rettegett Iván a megvádolt családtagjai esetében alkalmazta előszeretettel e módszert.

A megnyúzás az egyik legfájdalmasabb kivégzési mód, mert az emberi testben a bőrben nagyon sok    érzőideg található. A legtöbb alkalommal csak a testről vágták le a bőrt. A művelet elején késsel, vagy más éles tárggyal elvágták a bőrt, majd kézzel húzták tovább. Az áldozat a testet ért óriási sokkhatás, vagy a bőr eltávolítását követően fellépő fertőzés miatt halt meg. Ha az áldozat - kivételesen erős fizikuma és páratlan fájdalomtűrő-képessége okán - még a teljes hát lenyúzását követően is életben, illetve tudatánál volt, a lenyúzott bőrt a csípő magasságában elvágták, majd a kegyetlen eljárás a combok bőrének lenyúzásával folytatódott. A „Szíjat hasítok a hátadból!” szólásunk a hátbőr lenyúzásának egyik speciális változatára vezethető vissza. Ilyenkor trapézizom mellett két függőleges csíkot ejtettek a háton a deréktájig, majd ezt a téglalap alakú bőrfelületet a nyaktól lefelé lehúzták az áldozat derekáig - azaz csak a háton lévő bőr egy részét nyúzták le. Súlyosabb esetben ez a folyamat lassan zajlott, ennek célja a még nagyobb fájdalom okozása volt.

Ez a legrettenetesebb halál, amit el tudok képzelni. Az elítéltet háton fekve kikötik egy padra, lekötözik, majd a hasára egy fém ketrecet - kalitkát helyeznek, benne patkányokkal. Ekkor a kalitka tetejére parazsat tesznek, mely egy idő után annyira átmelegíti a fém ketrecet, hogy a patkányok ösztönösen menekülni kezdenek - és mivel nem tudnak másfelé kijutni, berágják - befúrják magukat a kikötött ember belső szervei közé. Az ember a sokkhatásba, a vérveszteségbe vagy a fertőzésbe hal bele. A patkányos kivégzésbe még belegondolni is rettenetes - ép ésszel fel nem fogható, ki talál ki ilyen embertelenséget!

A selyemzsinórral történő fojtás a török időkben volt szokásos. A szultán parancsát két küldött adta át az érintett vezetőnek vagy előkelőségnek. A levélben szerepelt, pontosan milyen vétségért kell az elítéltnek életével fizetnie. Ez után magára hagyták szobájában, ahol ehetett, végrendeletet írhatott, örökre azonban nem maradhatott odabent: amint kilépett, nyakába került a selyemzsinór, és néhány perc múlva betelt a sorsa.

A sortzűz egyes országokban napjainkban is alkalmazott kivégzési forma, főleg katonákkal és államférfiakkal szemben szokták alkalmazni. Miksa, mexikói császárt, Causescut is így végezték ki, ahogy Antonescu román diktátort, Che Guevara kubai-argentin forradalmárt, a tizenháromból négy aradi vértanút és Batthyány Lajos miniszterelnököt, illetve számos náci háborús bűnöst is.A halál ebben az esetben viszonylag hamar bekövetkezik, hiszen a halálra ítélteket vagy letérdeltetik, vagy hozzákötözik állva egy oszlophoz, majd egy 4-6 főből álló katonai egység a szívre célozva egyszerre ad le lövéseket. A szív a lövések becsapódása után szétroncsolódik és azonnal leáll. Amennyiben az orvos azt állapítja meg, hogy pontatlan célzás mégsem halt meg az elítélt, akkor egy, a halántékra célzott kegyelemlövéssel végeznek az illetővel.

Súlypróba. A megkötözött elítéltre deszkalapot, arra pedig köveket vagy súlyos vasöntvényeket tettek. A légzés nehezítettsége savasodáshoz, oxigénhiányos állapothoz vezetett, az elítélt ebbe halt bele. Az is előfordult, hogy az elítélt szenvedését úgy rövidítették meg, hogy további személyeket állítottak a deszkalapra, akik így saját súlyuk hozzáadásával gyakorlatilag agyontaposták az elítéltet. Hátborzongató! 

Tarkónlövés. Úgy tartják, hogy ez a módszer okozza az egyik leggyorsabb és legbiztosabb halált. Az elítélt térdel vagy áll. A hóhér a háta mögé lép, és a fej hátsó-alsó részén, a tarkón keresztül egészen közelről golyót röpít a fejébe. A golyó az áldozat homlokán lép ki a koponyából, de előtte olyan roncsolást végez az agyban, amitől azonnal beáll a halál. A sztálini Szovjetunióban olyannyira kedvelt volt ez a módszer, hogy egy kétes hírű világrekord is kötődik hozzá. Sztálin egyik legmegbízhatóbb embere, Vaszilij Blohin ugyanis 1926 és 1952 között saját kezűleg lőtt agyon becslések szerint 30-40 ezer embert, köztük a katyni vérengzésben egyes egyedül 28 nap alatt 7.000 lengyel katonatisztet, orvost, tanárt, jogászt, értelmiségit. Ezekkel a borzalmas tettekkel Blohin a Guiness rekordok könyvébe is bekerült, mint a világtörténelem során a legtöbb embert sajt kezűleg meggyilkoló ember. És mindegyikőjükkel tarkólövéssel végzett.

Vadállatokkal való széttépetés. Képzeljük el az ókori Rómát, s benne a gladiátorok viadalát egy nagy arénában! A történelemórákról mindenkinek ismerős díszletből vegyük ki a gladiátorokat, helyettük képzeljünk oda vadállatokat: tigrist, leopárdot vagy oroszlánt, valamint egy teljesen fegyvertelen elítéltet. A tömegnek szórakozás kellett, hát megkapták... Számtalan ókeresztény mártír lelte halálát vadállatok éles fogai és körmei között.

Jó lenne, ha el tudnánk érni, hogy ezek a borzalmak sehol, a Föld egyetlen pontján se történhessenek meg, ott, ahol pedig még mindig folynak, minél előbb  abbamaradjanak.

Folyt. Köv.!

Forrás: Az Internetről szabadon letölthető állományok