A napokban hallottam arról, hogy még mindig vannak olyan népcsoportok, amelyek a civilizációtól távol, a mai napig megőrizve saját kultúrájukat, teljes izoláltságban élnek. Becslések szerint több mint 100 ilyen közösség él a Földön. Brazíliában még a közelmúltban is fedeztek fel korábban ismeretlen csoportokat.

Arról a népcsoportról, amelyikről most írok, már régen tudnak a kutatók. Lakóhelyük a Bengáli-öbölben található Andamán- és Nikobár-szigetek egyike, amelyek de jure Indiához tartoznak. De facto azonban az indiai hatóságok tevékenysége csak a sziget időnkénti megfigyelésére, ritka látogatásokra, valamint a szigetet véletlenül megközelítő idegenek védelmére vonatkozott, így a népcsoport – szentinelézek – gyakorlatilag teljes autonómiát élvez. Észak-Szentinel-sziget (North Sentinel Island) lakói mereven elzárkóznak az idegenektől, és a mai napig elszántan védik a földjüket. Pl. megölték azokat a halászokat, akik 2006-ban tévedtek a sziget közelébe, a holttestek elszállítására küldött helikoptert pedig nyílzáporral üldözték el.

A brit gyarmati hatóságok a 19. század közepén lettek figyelmesek a szigeten élő törzsre. A velük való kapcsolatfelvétel során egy már jól bevált forgatókönyvet követtek. Egy fiatal tengerésztiszt, Maurice Vidal Portman által vezetett fegyveres expedíció 1880 januárjában kötött ki a szigeten. A szentinelézek azonnal visszahúzódtak a dzsungel rejtekébe, ezért az angolok hosszas kutakodásba fogtak. Portman emberei néhány nap után nyomára akadtak egy idős párnak és négy gyereküknek, akiket fogolyként magukkal vittek a közeli támaszpontra. A két idős ember szervezete nem tudta felvenni a harcot az ismeretlen környezet baktériumaival, így fokozatosan elgyengültek, majd meghaltak. A négy gyermeket – miután tanulmányozták – ajándékokkal látták el, majd ismét partra tették őket otthonukban. A britek által baráti gesztusnak szánt ajándékozás azonban nem hatotta meg a törzs tagjait. A gyermekek azonnal eltűntek az erdőben, és soha nem bukkantak fel többé.

A sziget lakosai vélhetően tisztában vannak azzal, hogy a lakhelyükön túl másfajta világ van, másfajta módon élő emberekkel, és az elmúlt másfél évszázadban több alkalommal is világosan kifejezték – leginkább nyílzápor formájában –, hogy nem szándékoznak kapcsolatba lépni ezzel a furcsa világgal.

A népcsoport a mai napig vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytat. Nyelvük, kultúrájuk ismeretlen, mivel pár kísérlettől eltekintve senki sem tudott közel férkőzni hozzájuk, minden közeledést ellenségesen fogadnak. Számuk ismeretlen, kunyhóik férőhelye alapján talán pár százan élhetnek a mintegy 72 km²-es szigeten. Néha egy-egy expedíció barátkozási szándékkal kókuszdiókat visz nekik, ám a fogadtatás azonban továbbra is elutasító. Fegyvereik: dárdák, illetve egy laposíj, mellyel közel 100 méterre is nagy pontossággal lőnek ember méretű célpontra. Az indiai kormány aztán az 1960-as években több alkalommal is igyekezett kapcsolatot létesíteni a törzs tagjaival, de azon túl, hogy elvitték a partról a nekik hozott ajándékokat, más eredményt nem sikerült elérni.

A történtek ismeretében mindenki bölcsebbnek látta elkerülni a szigetet, hiszen a partra lépés esetleges haszna nem érte meg a szentinelézekkel való összetűzés kockázatát. 1967-től az indiai kormány döntésének értelmében a jeles antropológus, Triloknath Pandit vezetésével egy nagyobb csoport újfent megpróbálta megbékíteni a helyieket. Pandit Portmanhez hasonlóan ajándékokat hagyott a bennszülötteknél, de ő sem tudta megtörni a jeget. 1970. március 20-án, három évnyi próbálkozás után is ugyanott tartott, ahonnét elindult. Miután az őket váró harcosok elvették a nekik szánt halakat, zsákmányuk biztonságba helyezése után ordibálni kezdtek a csónakon menekülni próbáló indiai férfival, és válogatott obszcén gesztusokkal adták a tudtára, hogy nem kívánatos személy. Panditnak minden esélye megvolt arra, hogy a kenujaikkal helyismeretük miatt jobban manőverező fegyveresek üldözőbe vegyék, és végezzenek vele. 

Az indiai kormány egyébként az 1990-ek évek óta teljesen felhagyott a kapcsolatfelvételi kísérletekkel, elsősorban annak érdekében, hogy megóvják az őslakosokat a külső fertőzésektől. A szentinelézekről így még ma sem tudunk sok mindent, azon kívül, hogy leginkább fa, illetve kőeszközöket használnak. Na meg persze azt, hogy továbbra is úgy szeretnék élni az életüket, ahogy már évszázadok óta teszik, teljesen elszigetelve a külvilágtól.

Lenyűgöző, érdekes, félelmetes, különleges ... Nincs globalizáció, ennek következtében valószínűleg nincs stressz, rák, diabétesz, szív- és érrendszeri megbetegés, nincsenek civilizációs ártalmak, miután nincs civilizáció. Az ökológiai lábnyomuk minimális. Csak egyszerű élet, egyszerű gondolkodás. Úgy tűnik, hogy ehhez "foggal-körömmel" ragaszkodnak. Lehet, hogy sokkal jobb életük van, mint nekünk az "aranyborjúval"?  

FOLYT. KÖV.!

Források:allthatsinteresting.com/north-sentinel-island-sentinelese-tribe; curiosity.com/topics/north-sentinel-island-is-home-to-the-last-uncontacted-people-on-earth-curiosity; wikipedia. org; origo.hu; Kép: eltiempo.com; smods.ru;