mottó:

‎"Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."

(Babits Mihály)

A Via Dolorosa az az út Jeruzsálem óvárosában, ahol Jézus vitte a keresztet a Golgota felé. A kanyargós útonal körülbelül 600 méter távolság és a keresztény-zarándoklat fontos helyszíne. Remélem, nem tűnik blaszfémiának, hogy ezzel a példával élek. Nálam bevált a mondás: "mindenkinek megvan a maga keresztje". A kereszt hol könnyű, hol nehéz, máskor pedig beleszakadunk. A terhek változatosak, vannak köztük nehézségek, kiszolgáltatottságok, krízisek.

A krízis eredeti görög jelentése, válság, fordulat, mely több, mint nehézség. A nehézségek viszonylag hamar megoldódnak, a krízis nem oldódik meg könnyen, az megállít, és attól válságos, hogy nincs rá megoldóképletünk. Ugyanakkor, ha túl jutunk rajta, új dolgokra tanít, fejleszti problémamegoldó képességünket, növeli hitünket. Az emberi élet tele van krízissel, ilyenek az serdülőkori-, életközépi- vagy időskori krízisek. Ezek nélkül nincs változás, nincs növekedés. Ezek a természetes krízisek. Aztán meg vannak a váratlanok, mint például egy haláleset vagy gyógyíthatatlan betegség. Az ilyen komolyabb változásnál az átmenet során elkerülhetetlen a gyászmunka, veszteségfeldolgozás, korrekciók, egészen addig, míg körvonalazódnak az új szerepek. Az emberek a legtöbb, kompromisszumból meghozott döntést, visszatekintve egy későbbi, magasabb tudatosságból, hibának értékelik. És ez egyáltalán nem helyes, hiszen mindig, minden helyzetben a legjobb döntést hozzuk, hiszen nem tudunk máshogy dönteni. Éppen ezért kár a múlton rágódni és azt mérlegelni, hogy mi lett volna, ha...,ez hülyeség, nem visz sehova. 

A saját keresztem 2010-2012-ig néhány elviselhető nehézségtől eltekintve könnyű volt. Szerető család, szuper gyerek, normális egzisztencia, a munkám a hobbim, keresztül-kasul utaztam Európát, éltem egy kicsit Kanadában és az USA-ban, vannak barátaim. Mi kell még? Semmi. Egyszer aztán az idilli kis életem a fejére állt, mondhatni váratlanul krízishelyzetbe kerültem. 2010-ben állást kellett változtatnom, többször is, és nem a saját akaratomból. Utáltam mindegyiket, nem akartam debreceni diák lenni. Majd elvesztettem anyámat, aztán három évvel később apámat is. És ha mindez még nem lett volna elég, abban az évben kaptam még a szörnyű diagnózist is. Úgy tűnik a sors/Isten/univerzum, kinek-kinek hite szerint, összegyűjtötte a rám szabott terheket, és ahelyett, hogy adagolva adta volna, az egészet egyszerre pakolta a vállamra. Cipeld, ha tudod!

És most néhány gondolat arról az időszakról, amikor rám zuhant ez a nyavalya: először volt a struccpolitika,  aztán a "velem ilyen nem történhet, csak másokkal" szakasz következett (a két szakasz felcserélődhet), majd jött "a  jaj, de nagyon' sajnálom magam" érzés, a depresszió, utoljára pedig a helyzet elfogadása, amiből a legtöbb jót kéne kipárolnunk. Mondhatnám úgy is, hogy abból főzünk, ami van. Szóval, kezdeni kell valamit a váratlan helyzettel. 

Mi történt azóta?

1. Rengeteget olvastam a betegségemről, magyar és külföldi szakirodalmat egyaránt, mivel valamilyen módon akkor is fel kell vennem a szörnyeteggel a harcot, ha már az elején tudom, hogy nem vagyunk pariban;
2. Követem a parkival kapcsolatos kutatásokat, új gyógymódokat, terápiákat.
3. A meglévő bakancslistámat aktualizáltam (parkisan voltunk Krakkóban, Toszkánában, Barcelonában, Nápolyban), 
4. Szelektáltam a barátaim és ismerőseim között. Voltak olyan ismerőseim, barátaim, rokonaim, akiktől megváltam, pontosabban ők váltak meg tőlem. Talán ciki lett egy beteg ismerős, volt kolléga. Ők a felejtősek.
5. Számbavettem a  megmaradt barátokat, rokonokat, merősöket. Olyanok, akik bántottak volna, nem voltak, akik segítettek, sokan. Köszönet érte.
6. Az utolsó feladatom az újratervezés, illetve új célok kitűzése volt. Ez elég jól sikerült. Észrevettem a sok jót a rosszban: akkor utazunk, amikor akarunk, bokszolhatok, ami régen fel sem merült, és én imádom, főleg azt, mikor püfölhetem a zsákot. Nem kell ötször átgondolnom, csak mondjuk kétszer!, mielőtt valamiről véleményt nyilvánítok. 
7. Alakult egy jó kis parkis csoport a Facsén, aminek szeretem azt hinni, hogy a mozgatója vagyok, ahol egy csomó jó embert ismertem meg.

Mindez egyedül nem ment volna. Hálás vagyok a férjemnek és a fiamnak a sok segítségért, a férjemnek külön azért is, mert nélküle nem sikerülne kivitelezni az ötleteimet. 

Nem mondom, hogy az életem túl könnyű lenne, de nem is unalmas. És nem létezik lehetetlen. Ez az én utam, ez az én hitem.

Folyt. köv.!