Ó, drága Barcelona. Ott még mozgássérültnek is jó lenni. Könnyű vásárolni, utazni, parkolni, "tovább is van, mondjam még?" Bezzeg nálunk... A mindennapi nehézségek egyike a vásárlás. Kerekesszékben ülni, és vásárolni nem egyszerű történet. Nem egyszerű sem a piacon, sem egy bevásárlóközpontban. Mostanában minden, magára valamit adó áruházlánc speciális bevásárlókocsit biztosít a kerekesszékes vásárlók számára. Lehet, hogy ez nem is új találmány, csak eddig nem tűnt fel nekem. Nagyon praktikus kis cucc lenne, ha minden boltban rendeltetésszerűen lehetne használni.

Két éve, karácsony táján egy ismert üzletlánc újpesti boltjában vásároltunk. A megszokott módon: Csaszi tolta a kerekesszéket, én a kerekesszékben ülve toltam a nagyon praktikus bevásárlókocsit. Mentünk a polcok között, és közben jól megpakoltuk a kocsit. A fizetést követően egy biztonsági őr udvariasan tájékoztatott minket, hogy a “dugig tömött”  bevásárlókocsit nem vihetjük ki a parkolóba, legyünk szívesek itt kipakolni.

Mi van?! Hogy?!

A férjem megkérdezte az őrt, hogy van e ötlete a helyzet megoldására? Szegény ember csak a vállát vonogatta, és szabadkozott, hogy higgyük el, erről ő nem tehet. Ekkor kértem, hogy legyen kedves hívja ide azt a vezetőt, akinek az eset ügyében intézkedési jogköre van. A mi emberünk nem volt rest, elvonult, majd hamarosan visszajött, és közölte, hogy nincs itt senki, aki ebben a helyzetben dönthetne. Sebaj, mondtam én, és javasoltam az úrnak, hogy jöjjön, nyissa ki a nagy bejárati ajtót, mi betolatunk a kicsi Toyota Yarissal a boltba, és akkor helyben meg tudjuk oldani a problémát. Ez sem tetszett a jó embernek, és akkor kialakult a már jól ismert patthelyzet. Én nem mentem sehova, és figyelmeztettem a biztonsági őrt, hogy sokáig bírom, hisz nagy gyakorlatom van benne. Mondanom sem kell, nem én adtam fel. A mi szegény őrünk konzultált a kollégáival, majd arra jutottak, hogy az egyikük kijön velünk a parkolóba, megvárja, míg a férjem átpakol a csomagtartóba, ezt követően visszatolja az üres bevásárlókocsit az épületbe. A dolog pikantériája, hogy a kísérőnk mínusz tíz fokban, rövid ujjú fehér ingben jött, várt és vitt. Szívből sajnáltam szegényt, de hát ezt dobta neki a gép.

Másnap, miután Mohamed nem megy (jött) a hegyhez, a hegy ment Mohamedhez, azaz emailt írtam az üzletlánc vezetőjének. Ebben leírtam a történteket, és felhívtam a figyelmét a helyzet abszurditására. Néhány nap múlva a “nagy ember” titkárától kaptam egy semmitmondó választ, hogy lopják a kocsit, meg milyen drága, mekkora veszteség, bla…bla…bla. Válaszoltam. Tájékoztattam a titkár urat arról, hogy az én korábbi emailemet, az ő válaszával együtt kiteszem a közösségi oldalakra “örök tanulságul”.

Az újabb levemet elolvasván a titkár úr kis türelmet kért, majd egy hét múlva megköszönte, hogy felhívtam a figyelmüket az anomáliára, és tájékoztatott, hogy a biztonsági szolgálat vezetőjével megbeszélték az ügyet. Ezentúl ezt a speckó bevásárlókocsit is ki lehet tolni a parkolóba. Csak kérik, hogy valaki, ha lehet vigye vissza.  Ez már mindjárt más. Nnna!

FOLYT. KÖV.!