Mostanában gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy fel kell idéznem a Parkival való találkozásomat. Emiatt úgy gondoltam, hogy összefoglalom az együttélésünk hajnalát.

Néhány évvel ezelőtt, egy szép nyári napon arra ébredtem, hogy nem tudok menni. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy miután kikecmeregtem az ágyból, felálltam, de nem tudtam elindulni. Először vicces volt, aztán már nem annyira. Olyan érzés volt, mintha a földhöz ragasztották volna a lábaim. Először röhögcséltem, majd rikkantottam egyet, hogy VALAKI, valaki, aki otthon van, jöjjön má’ be hozzám, és csináljon valamit. Bejött a férjem, megfogta a kezem, és lassan kivezetgetett a szobából. Noha először röhögcséltünk, de így utólag visszagondolva, a helyzet egyáltalán nem volt vicces. Biztos vagyok benne, hogy mi is csak kínunkban vihogtunk. Ezt követően a férjem volt a két lábam, mi viccesen úgy mondtuk, hogy mi tényleg egy testté lettünk, egy olyan fura testté, amelyiknek két feje, két törzse, négy keze és két lába van. 

Miután nem tudtam önállóan menni, a férjem egy kölcsön kerekesszékkel betolt a helyi neurológushoz, aki azonnal beutalt egy budapesti kórház neurológiai osztályára. Délután 3 óra tájban érkeztünk a tetthelyre, ahol kb. fél 11-kor megkezdték a kivizsgálásomat. Éjjel 11 órára kiderült, hogy bent kell maradnom, és egy nagyon kedves orvos neki látott a részletes neurológiai kivizsgálásomnak. Miután a férjem betolt a doki szobájába, az orvos elolvasta a nálam lévő papírokat, majd azt kérte, hogy álljak fel, és pördüljek meg a bal lábam körül. Elég hülyén néztem rá, hát nem látja, hogy menni sem tudok, hogy tudnék pörögni. Végül közöltem vele, hogy sajnos nem tudok pördülni. Még gyorsan megjegyeztem, hogy ezt a mutatványt a másik lábam körül sem tudom elvégezni, amit gondosan ráírt a kórlapomra.

Azt elfelejtettem leírni, hogy a szobában a férjem és én egymás mellett ültünk, míg nekem háttal (!) az engem vizsgáló orvos. És közben meredten nézte a monitort.

Ami ezután következett az maga az abszurditás. A doki néhány kérdést feltett az állapotommal kapcsolatban, a válaszőkat követően “beguglizta” a tüneteket, és kijött egy betegség, gondolom. Odasúgtam a férjemnek, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen egyszerű, én is megcsinálhattam volna. A jó doktor bácsi olvasta a tüneteket, időnként hátranézett, azt nézte, hogy remeg e a kezem. Mit mondjak, éjféltájt már remegett. Én pedig kitoltam vele, mikor hátrapillantott, én gyorsan leállítottam a remegést, amikor a gép felé fordult, hagytam szegény kezeimet tovább remegni. Aztán újra hátra nézett, az én kezeim újra nem remegtek, és ezt játszottuk addig, míg hajnali 1 tájban elküldött a kórterembe. Ezután jött a nővér megmutatta a kórteremben az ágyamat, és közölte, hogy osonjak be, pakoljak gyorsan ki, és feküdjek le. A nekem szánt ágy, az ajtótól a harmadik volt. Azon morfondíroztam, hogy kerekesszékkel vajon hogyan tudnék osonni. Abszolválhatatlannak tűnt a feladat. Ekkor elszakadt nálam a cérna, és nem vagyok büszke arra, ami ezután történt. 

Megkérdeztem a nővért, hogy nincs e fizetős szobájuk. Jobb lenne, ha lenne, mert osonni nem tudok, a csörtetésemmel, pedig felébresztem a szobatársaimat, akik között két agydaganatos beteg is volt. Volt, de mint a nővér felhomályosított, oda nem mehetek, mert a doktor úr nem engedi. Azért nem, mert nem tudok segtség nélkül közlekedni. Nehezen értettem meg, hogy két stroke-s, és további két agytumoros beteg hogy lenne a segítségemre.

Mindegy. Nem mentem be a kijelölt kórterembe, vártam. Vártam, hogy megkapjam a fizetős szobát. A kórház folyosóján ültem egy kerekesszékben, szegény férjem mellettem görnyedt egy kemény műanyag széken, és könyörgő tekintettel nézett rám, hogy hajnali “nemtudomhányórakor” ne szórakozzak, és osonjak be az ágyamba. Történjen már valami, fejeződjön be a nap. Én azonban nem mentem sehová. Aztán megjelent a nővér és rám ripakodott, hogy menjek be a kórterembe, és feküdjek le. Sajnáltam őt is, de kitartottam: vagy a fizetős szoba vagy elmegyek haza. Az álláspontok megmerevedtek, az orvos nem engedélyezte a fizetős szobát, én meg ültem a folyosón. Nem tudom, meddig bírtam volna, de az orvos beadta a kulcsot, szó szerint. Nem tudom, mennyi idő telt el, egyszer csak megjelent a nővér a szobakulccsal. Kinyitotta a kétágyas szobát, majd a legnagyobb megrökönyödésére, közöltem vele, hogy ma éjjel a férjem is itt alszik. Csak legyintett, és elment. Egyszerűen már nem engedhettem a férjemet ekkora tortúra után kocsiba ülni. Ha már fizetünk…:)

Kora reggel a férjem elvonult, de előbb nagyon szépen megkért, hogy lehetőleg ne rakassam ki magam a kórházból, mielőtt kiderülne  a betegségem. Volt uis ilyen az életemben. Másnap reggel már mindenki, nővér, orvos, takarítónő tudta, hogy egy hisztérika fekszik a fizetős szobában. Néhányan be is jöttek, meglátogattak, megnézegettek…

Másnap elkezdődött a kivizsgálás. Bejött a szobába egy kedves, fiatal doktornő. Kérdezgetett, én válaszoltam, ő pedig megállapította, hogy Parkinson-kórom van. Minden tünet stimmel, kapok gyógyszert, ne aggódjak, nem halálos betegség, jól lehet vele élni, akár még száz évig is. Szerényen megkérdeztem, hogy esetleg CT vagy MRI a koponyámról, amivel esetleg kizárnak más, hasonló, idegrendszert érintő betegséget, erre azt mondta, hogy a tünetek egyértelműek, és majd néhány hét múlva készítenek MRI-t, de egyáltalán nem sürgős. Még néhány napot bent töltöttem a kórházban, majd meguntam, és a saját felelősségemre távoztam. Szegény Csaszi (a férjem) meg sem lepődött, mikor közöltem vele, hogy haza cuccolunk. A doknő jelezte, hogy nem lehet, meg még a zárójelentés sincs meg. Kértem, hogy hívja oda a betegjogi képviselőt, alátámasztandó, hogy lehet, a zárójelentést pedig küldje ki postán.

FOLYT. KÖV.! 

Kép: ng.hu