Mielőtt kórházba kerültem, kialakítottam egy speciális járásformát, s így képes voltam lakáson belül, segédeszköz nélkül közlekedni. Ez olyan volt, mint mikor egy kisgyerek járni kezd, olyan lábujjhegyes, pipiskedős. A családtagjaimon kívül mindenki infarktus közeli állapotba került, mikor meglátta, mert nagyon labilisnak, ingatagnak tűnt. Mindezt egy MBT (gördülőtalpú) papucsban tettem.

A kórházban szegény ápolónők izgultak értem, minden egyes lépésemet (!) árgus szemekkel figyelték. Először egy járókeretet adtak a kezembe, de miután nem tudtam vele elég gyorsan haladni, cipeltem magam előtt. Jól elintéztek vele. Nesze sánta, itt egy púp is. Az egyik gyógytornász rájött, hogy ez életveszélyes. Kitalálta, hogy ne a járókeretet, hanem a négykerekű rollátort használjam. Másnap délelőtt a kórház folyosóján lábujjhegyen rohangáltam, az MBT papucsomban, azért, hogy ne feküdjek egész nap. Többet nem firtatta a gyógytornász, hogy miért nem mozgok eleget. A nővérek láthatóan megkönnyebbültek, mikor saját felelősségemre, kaján vigyorral a képemen, boldogan elhagytam a kórházat.

Ha épp a járásommal nem riogattam senkit, akkor feküdtem és olvastam. És egyre emeltebb adagokban szedtem az egyik parkis gyógyszert, aminek először semmi hatása nem volt. A doktornő azzal biztatott, hogy az ilyen típusú gyógyszereknek idő kell, míg hatásuk lesz. Vártam, és meg is lett a hatás, amit csak Csipkerózsa szindrómának neveztem, ami azt jelentette, hogy legképtelenebb helyzetekben elaludtam. Képes voltam evés közben, számban a falattal elaludni, és nemhogy a férjem csókjára (a királyfinak ez bejött), de még a kevésbé gyengéd rángatására és kiabálására is alig ébredtem fel. Ezek után csak akkor ehettem, ha velem volt valaki. 

Az MRI, amit két héttel a kórház után csináltak, nem mutatott ki elváltozást az agyamban. Ez jó volt, mert legalább kizárható volt egy csomó betegség. Miközben még szedtem a random alvást okozó gyógyszert, rohamosan romlani kezdett a bal szemem. Annyira, hogy néhány hét alatt eljutottam a teljes vakságig. És ekkor elértem lelkileg a mélypontot. A legrosszabbat tettem, amit tehettem. Sajnáltam, és egy tolókocsiban ülő, nyálcsorgatós, félvak, hülyeként vizionáltam magam. Hál’Istennek, hamar rájöttem, hogy mégsem kéne annyiban hagynom ezt a vakság dolgot. Eszembe jutott az a hülye mulatós nóta, hogyaszongyahogy ” a nézését, a járását, a csípőjének a ringását…”. Arra gondoltam, hogy a járása, meg a csípőjének a ringása odavan, legalább a nézése megmaradjon.

Ezután gyorsan követték egymást az események. Kerekesszék, helyi szemészet, Uzsoki Kórház szemészet, szürkehályog MŰTÉT! Láss csodát, a professzor úr délelőtt félórás műtétet végzett a bal szememen, este pedig már láttam, mint a sas. Kár lett volna megvakulni. Nézése kipipálva, maradt a járása meg a csípőjének a ringása.

A kórházban figyelmeztettek, hogy a prof. nem beszélget műtét alatt, amit én izgalmamban elfelejtettem. És hát, a magam módján, a fájni fog e, az injekció-tól, a hogy teszi be a lencsét a szemembe kérdésig, a beavatkozás ideje alatt  végig beszéltettem az orvost. Lehet, hogy ezért javasolták, hogy inkább menjek haza, holott előzetesen egy éjszaka bent fekvésben állapodtunk meg? Hmm, nem is tudom.

Néhány héttel később egy ismerősöm talált nekem egy szuper dokit, aki állítólag csodákat tesz a parkisokkal. A nevét már ismertem,”kigugliztam” az elérhetőségét, majd bejelentkeztem hozzá a magánrendelésére. Az orvos rém kedves, kikérdez, rám figyelve. Mikor befejeztük a beszélgetést, rátértünk a vizsgálatokra. A doktor úr megkért, hogy mutassam meg, hogy tudok járni. A férjem odalépett hozzám, magyarázva az orvosnak a két láb, két ember szisztémát…”a feleségem csak így tud járni”…Én ekkor kipattantam a tolókocsiból, és mintha mi sem történt volna végig sétáltam a szobán. Se lábujjhegy, se pipiskedés, csak normál járás. A férjem szeme elkerekedett, és megkérdezte: “Te így tudsz járni?, Otthon nem így mész.”  Az orvos szintén megrökönyödve nézte…”Miért ül maga tolókocsiban?” Hát, ez az.

Én: “Doktor úr, ez Parkinson?” Válasz: “Nem tudom. Ennyiből nem tudom megállapítani.”Nnna, a kálváriám folytatódott. A  3. neurológust a 4. követte. A harmadik még nem tudott vállalni. Sajnos, az a helyes, halk szavú doktornő, aki a kórházban kezelt, na jó, túlzok, aki a bealvós gyógyszert felírta, nem volt hajlandó fogadni. Pedig elmondtam neki, hogy a fulladás, mint Demoklész kardja, lóg a fejem felett. De nem fogadott, én pedig továbbléptem. “Kigugliztam” egy újabb parkinson specialistát. Felhívtam, adott időpontot. Elmentünk a szokásos módon: tolókocsi, én, papa tol. A főorvos asszony meghallgatott, megnézte a zárójelentésem, majd közölte, hogy nem vállal, mert nem lenne etikus. Menjek vissza a korábbi orvosaimhoz. Ekkor én, olyat tettem, amit eddig soha, nyilvánosan elbőgtem magam. A doktornő megsajnált. A következő héten bent feküdtem a kórházban, és megkezdődött a kivizsgálásom.

FOLYT. KÖV.!

A kép forrása:https://researchfeatures.com;