“De akik az Úrban bízva erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézsaiás 40,31)

Eddig nem említettem a kórházak nevét, ahol a parki miatt megfordultam, de a Veresegyházi Misszió munkatársai biztos nem fognak megharagudni, ha nevesítem az intézményüket. A Misszióról és munkatársairól csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Akkor in medias res: a diagnózissal való szembesülést követően elhatároztam, hogy elmegyek rehabra. Egyértelmű volt, hogy a Misszióba mennék, hisz egyszer ott már a csípőprotkó után talpra állítottak.

Hogy milyen állapotban kerültem oda? Menni nem tudtam, a bal lábamon az achilles megrövidült a sok lábujjhegyes pipiskedős járás miatt, ebből kifolyólag a sarkam nem tudtam letenni a földre. Ez még megfejelve azzal, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjamat nem tudtam kinyújtani (itt is megrövidült az izom). Tehát az én esetemben a “nesze sánta, itt a púp is” mondás majd’ szó szerint értendő volt. A konduktorok, gyógytornászok nekiláttak, hogy meghosszabbítsák a megrövidült izmaimat, és ehhez minden kínzóeszköz rendelkezésükre állt.

Reggel egy tizenöt perces terápiás bicóval kezdődött a nap. Ezután az állás következett, most is hallom: Andi jön állni? Azért mentem, hogy álljak. Beleállítottak egy olyan cuccosba, amilyet a középkorban lazán kínzóeszközként használhatták volna. A lényeg, hogy úgy álltam benne, beszorítva, hogy a térdem kiegyenesedett, és ezáltal a sarkam leért a földig. Először csak álltam, és gondolkodtam. Majd jött Juli azzal, hogy “Andrea, akkor most tornázzunk!” És a kimaradt részeimet, a vállamat, a karjaimat, a nyakamat  tornáztatta.

A kezem és a lábam izomrövidülését kéz- és lábrögzítőkkel (ortrézis) próbálták nyújtani. Amikor Bea a kezemre tette fel a cuccost, és ehhez ki kellett egyenesítenie a gyűrűsujjamat, én akkorát ordítottam, hogy szegény megijedt, és nem győzött mentegetőzni, hogy sajnálja, hogy ekkora fájdalmat okozott. Mondtam neki, hogy a cél szentesíti az eszközt, és ne aggódjon, holnap is ordítani fogok.

Amúgy nagyon viccesen néztem ki: kerekesszékben ültem, bal kezemen és bal lábamon egy-egy ortrézissel. Nekem a Gyalog galopp c. filmből az a jelenet jutott eszembe, amikor a kezét, lábát vesztett lovag, mikor már csak a törzsén egyensúlyoz, ezt mondja a legyőzőjének: Na jó, egyezzünk ki egy döntetlenben!

Nem voltam egyszerű eset a táplálkozás terén sem, már majdnem vegán voltam akkoriban. Képzeljétek szegény diatetikust! Általában is elmondható, hogy jó minőségű az étel  a Misszióban, de az enyém még annál is jobb volt. Csomó nyers- és párolt zöldség, zöldségfasírt, gyümölcs, egyebek. Egy alkalommal gyönyörű nyers zöldség tálat kaptam ebédre. A mellettem ülő betegtársam a villájával közelített a tányérom felé, hogy megkóstolja a kajámat. Én pedig ráordítottam. Halál ciki volt, és baromira röstelltem magam. De hát utálom, ha valaki beleeszik az ételembe!

A napjaim a Misszióban elég egyhangúan teltek: torna, torna, bicó, állás. Néha sunnyogtam a szobámban, hátha egy kicsit megfeledkeznek rólam. DE NEM! Andi, kéztorna! Basszus, itt még elbújni sem lehet. Arra persze nem gondoltam, hogy olyan harsány vagyok, hogy feltűnik, ha nem látnak.  Persze, ez csak vicc, mert nyilván az volt a fontos, hogy részt vegyek a tornán. De igaz, ami igaz, néha nagyon fáradt voltam. A tornákat egyébként nagyon szerettem. Sokfélék, személyre szabottak, és rendkívül jó hangulatöúak voltak.

Az egyik legjobb sztorim a rongybabás volt. Az egyik a gyógyszert, amit akkor kaptam először, este akellett bevennem, mert álmosít. Kb. 5 óra után meg is tettem, s ezt követően jól be is aludtam. Reggel megjelent Zsóka, hogy fel kéne tán kelni. Kellett volna, de nem ment. Zsóka nővér egy férfiápoló segítségével próbált talpra  állítani, de hiába, összerogytam, mint a Samu nadrágra. Később jött egy nagyon helyes fiatal nővér, és hárman nagy nehezen felöltöztettek. Olyan voltam, mint egy rongybaba. Hál’ Istennek nem ijedtem meg, csak röhögtem, röhögtem. Még aznap délelőtt elmúlt a gyógyszer hatása, kiderült, hogy allergiás vagyok rá.

A barátnőm szokta mondani, hogyha nem lennél, ki kéne találni, de ekkora képzelőerő nincs. Valószínűleg igaza van. Ugyan ki az a kerekesszékes középkorú nő, aki épp azért vesz részt egy rehabilitációs programon, hogy az életét a minimál programról egy kicsit feljebb tornássza (szó szerint is), és a legnagyobb gondja az orrpiercingje legyen? Persze, hogy én. 

A Misszióban történt az is, hogy elveszett a piercingem. Az ápolóval keresni kezdtük, majd később beszállt az éjszakás nővér is. Egy darabig kerestük, de hiába. Másnapra megbékéltem azzal, hogy elveszett a drága, gondoltam, hogy már rég nincs is a szobában, hiszen valaki biztos kivitte már a cipőtalpába fúródva. Azért megemlítettem a takarítónőnek, ha esetleg megtalálná…és elvonultam tornázni. És Ibolya, a takarítónő varázsolt, megtalálta az én irinyó-pirinyó piercingemet. Hát igen, ott a takarítónők is szuperek.

Mikor kontrollra mentem a kezelőorvosomhoz, beléptem, hangsúlyozom, beléptem, és nem betoltak a szobájába, rám nézett, elmosolyodott, és ezt kérdezte: Mi történt magával? Megvizsgált, majd megkérdezte, hogy hol raktak így össze. És én meséltem neki is a Misszióról.

Természetesen nem gyógyultam meg, de sokat küzdök, próbálkozom, és minden apró eredménynek együtt örülünk a Fiúkkal.

A fiam azt mondta: anyu, én olyan büszke vagyok rád.

FOLYT. KÖV.!