Özvegyégetés Indiában

Létezett Indiában egy szokás, a nyugati ember számára barbárnak tűnő hagyomány: ha egy hindu feleség özveggyé vált, akkor erkölcsi kötelessége volt követnie férjét a halálba. A férj halálát követően az özvegyet máglyán élve elégették. Noha a szokást Viktória brit királynő 1861-ben betiltotta egész Brit-Indiára kiterjedően, még 2008-ban történt dokumentált eset Indiában.

Az özvegyégetés kifejezés használata nem teljesen állja meg a helyét, mert általában negatív konnotációval társul. Noha a rítus mögött egy sokkal összetettebb eszme bújik meg, ami a férj és a feleség szoros összetartozását fejezi ki. Az idők folyamán azonban ez az eszme eltorzult. A szatja-szati szanszkrit szó igaz nőt, illetve hűséges feleséget jelent, aki a férjét még a halálba is kész követni, mert az életét férje nélkül értelmetlennek tartja.

Az esemény az asszony rituális fürdőjével veszi kezdetét, majd a halott férjet és a még élő feleséget esküvői ruháikba öltöztették, és mielőtt a feláldozás megtörtént volna, újra megtartották az esküvő bizonyos ceremóniáit. Az asszony a halotti menethez csatlakozva kísérte férje tetemét a halottégető helyre. A rokonság a szertartás során különféle üzeneteket bízott az özvegyre, ugyanis felfogásuk szerint a nő hamarosan képessé vált azok átadására. A máglya mellé érve az asszony elajándékozta ékszereit, majd maga is helyet foglalt a máglyán.

Elviekben a szati önkéntes volt, gyakorlatban azonban nem egyértelmű a helyzet. Két csoportot különböztethetünk meg: az elsőbe azok az özvegyek tartoztak, akik önként, kényszer nélkül vettek búcsút életüktől. A másik csoport tagjai viszont erőszakos kényszer hatására, a közeli rokonok unszolása miatt kényszerültek véget vetni életüknek. Előfordult, hogy a rokonok az özvegyeket drogokkal elkábították, vagy egyéb brutalitás következtében a szerencsétlen nők nem tudtak ellenállni. Nehéz megállapítani, hogy kit kényszerítettek és ki volt az, aki önként vállalta a borzalmas halált.

Az indiai özvegyek helyzete komoly társadalmi problémának számított. Rokonaik elüldözhették őket a közös otthonukból, sőt meg is ölhették őket. Újraházasodniuk nem lehetett, valamint sok esetben saját családjukhoz sem térhettek vissza, ezért a társadalom perifériájára szorultak. Tekintettel az indiai özvegyek sorsára, voltak asszonyok, akik valóban önként választották ezt a fájdalmas halált, de ehhez meg kell érteni azt is, hogy hogyan gondolkodnak a hinduk az elmúlásról. A hinduk a halált nem értelmezik végzetes dolognak, hisznek a lélekvándorlásban, amely következtében az ember visszatér a földi életbe, és jobb sorsban reménykedhet. Az özvegy, amikor az önfeláldozás mellett dönt, azt nemcsak a saját bűneinek az eltörléséért teszi, hanem ezáltal a férjét is – sőt akár a családját is – képes megmenteni az alacsonyabb létformától. Az özvegyégetés eszméje éppen ezek miatt tudott sikeresen fennmaradni.

A szatí történelmi gyökerei messzire nyúlnak. Ugyan az ősidőkről kevés a feljegyzés, már a Rg-véda (egyike a négy, a hinduk alapvető fontosságú szent szövegének a Védáknak), megemlít egy különös rítust. A férfi halálát követően asszonya is odafeküdt mellé a még meg nem gyújtott máglyára. Kis időre az asszony kezébe adták a férfi íját, majd visszahívták a nőt “az élők birodalmába”. Ilyenkor az asszony újra férjhez mehetett az elhunyt testvéréhez, ami később tiltott gyakorlattá vált.

1947-ben, India függetlenné válása után alapvető változások történtek a nők jogainak terén is. A házassági törvény engedélyezte a különböző kasztbeliek közötti házasságkötést, valamint válás jogát.

Varanasziban létezik az özvegyek számára egy külön ház, ahol hátralévő életüket többi sorstársukkal együtt tölthetik.