Váránaszi, ahová meghalni mennek az emberek...

Ha már a korábbi postomban az indiai özvegyégetésről írtam, akkor most egy újabb tabudöntögető írással folytatnám…

Váránaszi szent városa a hinduknak és a buddhistáknak egyaránt, aki itt hal meg, kiléphet az élet körforgásából - feltéve, hogy eljött az ideje. Váránaszi (dévanágari írással: वाराणसी) korábbi nevén Benares, Uttar Prades szövetségi állam egyik legnagyobb városa India északi részén, a Hindusztáni-alföld nyugati felén, a Gangesz folyó partján. A hinduizmus hét szent városának egyike, körülbelül egyidős Ninivével és Babilonnal. A legenda szerint Benares a világ teremtése előtt is létezett, és fennmarad majd a világ pusztulása után is. Siva megóvja majd a pusztulástól. Shiva hitvese, Parvati, aki nem nézte jó szemmel, hogy ura a híveivel járkál, eldugta a fülbevalóját, és megkérte Shivát, hogy keresse meg, mert elvesztette a Gangesz partján, a Manikarnikán. Shiva pedig azóta is keresi, s ha valakit a Manikarnika ghaton hamvasztanak el, a lélektől megkérdezi, nem látta-e a fülbevalót.

A ghatok a Gangesz vízéhez vezető lépcsők, a rituális fürdés és hamvasztás színterei.Több mint száz ghat övezi a Gangesz partját Váránasziban, mindegyik saját névvel. A legtöbb közülük teljesen sima lépcsősor, ahova az emberek fürdeni, mosni, vagy megtisztulni járnak, ám van pár, amelyeknek speciális funckiójuk van.

A halottégetést a Manikarnika ghaton végzik. Egy hindu számára a legnagyobb kiváltság, ha itt hamvasztják el. Az alacsonyabb kaszthoz tartozó chandalák (A nem árja népesség, az érinthetetlenek), viszik a holttestet az óváros sikátorain át, egy bambusz hordágyon a Gangeszhez, és helyezik el a ghaton felállított máglyára.

Dasaswamedh ghat a nevét onnan kapta, hogy Brahma tíz lovat áldozott fel ezen a helyen. Innen lehet a part menti életet legjobban nyomon követni. Rengeteg ember gyűlik itt össze: rituális fürdőzők, jógázók, áldást kérők és mondók, masszázst kérők és van, aki a karmáján dolgozik. Esténként szent emberek mutatnak be látványos áldozatokat, füsttel és tűzzel.

A halotti szertartás leírását a Préta-kalpa (A Hindu halottaskönyv, a Puránák – Ősi Történetek – egyike) tartalmazza. Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb közvetlen férfi családtagja (általában a fia, az apja, a testvére vagy a férje) kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet. A menet a Gangesz partján, a Manikhárnika ghatnál áll meg, amely a halottégetés fő helyszíne. Itt a testet rituálisan ötször megmerítik vízben, mert a Gangesz vize lemossa a bűnöket.

Ezt követően ráhelyezik a testet a máglyára, majd az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik róla, a szájába kenőcskeveréket tesznek, és a testet több helyen is bekenik ezzel. Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel. A máglyára szantálforgácsot is vetnek, és a szertartást vezető legidősebb férfirokon többször körbejárva a halottat a rituálé által előírt módon meggyújtja a tüzet. Amíg ég a tűz, a rokonság a közelben összegyűlve hosszú részleteket recitál a szent szövegekből.

A test elégetése mintegy másfél – két órát is eltart, időnként a halottégetők égést elősegítő port szórnak a máglyára. A hamvasztás befejeztével a legidősebb férfirokon szétzúzza az épen maradt csontokat egy erős bottal, legfőképp a koponyát, hogy a lélek szabadon távozhasson. Zárásként még hoznak neki egy korsó vizet a Gangeszból, amelyet a válla fölött ráönt az elhamvasztott testre és maga mögé dobja a korsót, hogy az darabokra törjön. Ezzel rituálisan megszakítja a rokoni kapcsolatot a halott és az ittmaradt család között. Ezután a hamvakat vagy belekotorják a folyóba, vagy egy kis urnába gyűjtik és a család magával viszi. Az urna tartalma is előbb-utóbb a vízben végzi majd. Az egész szertartás nyilvánosan zajlik, így azt bárki megfigyelheti, fényképezni azonban szigorúan tilos.

A csecsemőket, a várandós asszonyokat, a szent embereket és a kígyómarásban elhunytakat haláluk után nem égetik el. Ugyanis ők tisztának számítanak, így nincs szükségük a szertartás álalt nyújtott megtisztulásra. Az ő testüket csak a folyóba helyezik (a kígyómartakat azért nem hamvasztották, mert előfordult, hogy az áldozatok a tűz okozta fájdalomtól a máglyán tértek magukhoz, egyes kígyók marása ugyanis tetszhalál szerű állapotot okoz).

A halált követő egy évben még minden hónapban kell tartani egy kisebb szertartást, majd a gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért. E rítusok vallási célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba.

Nem kizárólag ebben a városban zajlik ilyen rítus, azonban ez a város a legszentebb. Akit itt égetnek el, annak lelke megtisztul a bűneitől és kikerül az örök körforgásból. Ennek megfelelően sok hindu jön ide meghalni vagy gondoskodik róla, hogy legalább a halotti szertartását itt tartsák.

Folyt. köv.!