Néhány éve, amikor Rosemary Kennedy lobotómiájáról írtam, elhatároztam, hogy olvasgatok kicsit a különböző pszichiátriai kezelésekről. Rosemary esetében a lobotómia műtét katasztrofális eredménnyel zárult. Mindkét oldalon lyukat fúrtak a lány koponyájába, majd roncsolni kezdték a homloklebenyt, miközben a lánynak az „Isten áldja Amerikát” című dalt kellett énekelnie. Amikor az ének abbamaradt, az orvosok is befejezték a műtétet. Az apa hamarosan szembesült azzal, hogy egy életre megnyomoríttatta lányát. Rosemaryből egy járás- és beszédképtelen, félig béna fogyatékos lett, aki a szobatisztaságot is elfelejtette. Bal oldala részlegesen lebénult, bal kezén nem tudta az ujjait használni, feje oldalra biccenve maradt hátralevő életében.

Na de, in medias res. A zavart elméjű emberekről az ókortól a 18. századig elsősorban a család és az egyház gondoskodott. Az intézményes elkülönítésük csak a középkorban kezdődött. Londonban gyógyítóközpont, Spanyolországban tébolydák épültek. Ezek az intézmények kevés embert tudtak befogadni, illetve nem volt rájuk jellemző az orvosi hatékonyság. Akkoriban deviáns embereket nemhogy nem tolerálták, inkább durván bántak velük. A 17. századtól újabb elkülönítő intézményt, úgynevezett dologházat létesítettek; ahol nemcsak őrülteket, hanem munkakerülőket, kisstílű bűnözőket, csavargókat is elkülönítették és dolgoztatták őket (a dologház elnevezést ismerjük C. Dickens Twist Olivér c. regényéből). A 18. században Angliában az „őrültségre” profitorientált vállalkozások, magántébolydák jöttek létre, melyeket mindennemű szakértelmet nélkülöző felügyelők vezettek. Terápiás funkciót ezek az intézmények sem töltöttek be, céljuk csupán az elkülönítés volt. Az elmebetegekről való gondoskodásban a 18. század második felében következett be némi változás. Az elgondolás, mely szerint a tébolyda elkülönített intézményében megvalósulhat a betegek átgondolt terápiája, gyógyítása, már felvilágosult, optimista szellemet tükröz.

A 19. századra az új, terápiás tébolydát tartották az elmebetegek hatékony kezelésére alkalmas egyedüli intézménynek. Ezekbe az intézetekbe nagy létszámmal kerültek be a betegek; az orvosok túlterheltek voltak, rendkívül kevés idejük jutott egy-egy betegre, ezen kívül pedig nem tudtak eleget tenni az eredeti terápiás céloknak sem. A paradigmaváltást a pszichiátria egyetemekre történő bevonulása jelentette. 

Az első magyar magántébolydát (Őrüldét) Schwartzer Ferenc alapította Vácott, amely két év múlva Budára költözött; a mai Kékgolyó utcában, az Országos Onkológiai Intézet helyén állt. A "Schwartzer-féle budai magánőrülde" a magyar elmekórtan tudományának bölcsője lett. Schwartzer ugyanis jelentős tudományos tevékenységet is végzett, s 1858-ban ő adta ki az elmekórtan első magyar nyelvű összefoglalását, sőt tanítványai pályája alapján iskolateremtőnek tekinthetjük. Az ő tanítványa volt a lipótmezei gyógyintézet csaknem összes orvosa. Híres betege volt - itt is halt meg - az emigrációból a kiegyezéskor elborult elmével hazatért 1849-es miniszterelnök, Szemere Bertalan.

Az évtizedekig fogalommá vált elmegyógyintézet (a Lipót) megalapításának gondolata 1791-ben ugyan II. Lipót uralkodása alatt merült föl először, az intézet a nevét mégsem róla kapta. Az ún. "sárgaház", Göbl Lipót, a telek első tulajdonosa által birtokolt majorságot nevezték Leopoldfeld, azaz Lipótmezőnek. A 22 javasolt helyszín közül a Lipótmező kiválasztása tudósok közreműködésével történt. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án 300 beteggel nyitotta meg, majd 2007-ben zárta be kapuit.

A középkori és kora újkori Európában a szerencsétlen betegeket veréssel, éheztetéssel, lekötözéssel, hideg vízzel próbálták "kezelni". A 18. század közepéig igazából nem is betegeknek, hanem a bűnözőkhöz hasonló deviánsoknak tekintették őket, és ennek megfelelően is bántak velük. Fő feladatnak az elkülönítést, az őrzést, illetve az önfenntartásra képtelenekről való gondoskodást tekintették, s nem a gyógyítást. Ezekben az intézményekben a "gyógyítási" módszerek alig különböztek azoktól az eljárásoktól, amelyeket a korábbi századokban  ördögűzésként alkalmaztak.

A polgári társadalmak kialakulásakor az "őrültek" bezárása mögött észrevehetjük a polgárság vágyát egy biztonságos, kiszámítható, "észszerűen" működő világrendre, amelyben lehetőleg nem kell kellemetlen vagy disszonáns, a hétköznapi rutint megzavaró jelenségekkel találkoznia. Az elmebetegségek társadalmi megítélése természetesen szoros kölcsönhatásban állt az orvostudomány álláspontjának alakulásával. Még a 19. század első felében is jelentős befolyással rendelkezett az orvosok között a moralista felfogás, amely az erkölcstelen és vallástalan életnek tulajdonította az elme megbomlását. Noha már a 18. század második felében is akadtak tudósok, akik a testi szervek megbetegedésében keresték az elme bajainak gyökerét, ez az ún. szomatikus irányzat csak a 19. század közepén jutott túlsúlyra. Az orvostudomány nézeteinek változása természetesen elengedhetetlen volt az elmebetegekhez való viszony átalakulásához.

Ferenc József építtette Bécsben az első specializált elmegyógyintézetet 1784-ben. Az ötemeletes, kör alakú épület, amely máig látható és a bolondok tornya néven vált közismertté. Az ápolás humanizálására még sokáig kellett várni, uis 1840 körül is bikacsökkel fegyelmezték a betegeket. Magyarországon egyelőre csak az ispotályokban kezdtek külön helyiségeket kialakítani számukra. A pesti Rókus kórházban csaknem alapításától, 1795-től voltak elkülönített helyiségek elmebetegek számára. Az első korszerű hazai intézmény magánvállalkozásként jött létre 1842-ben Pesten. Pólya József, a Városliget közelében lévő, 100 holdas birtokán nyitotta meg 12 szobás tébolydáját. Az intézetben már nem pusztán őrizni, hanem gyógyítani is akarta pácienseit, a korabeli beszámolók szerint nem is eredménytelenül. A magánintézményt megnyitotta az érdeklődő fiatal orvosok előtt is, akik egyedül itt szerezhettek szakirányú tapasztalatokat. Pólya szakcikkei az orvosi nyelv magyarításának is érdekes emlékei: a mentális betegségek között szerepel nála a szellemengés (paranoid tévképzetek), a komorkór (depresszió), a tolvajongás (kleptománia) és a rásztkór (hipochondria).

1884-ben az elmebeteg-ápolás ügye - legalábbis földrajzilag - visszatért a kezdetekhez. Pólya egykori magántébolydája helyén nyílt meg a Gyógyíthatatlan és közveszélyes elmebetegek tébolydája, a későbbi Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet. Az intézmény 1945 után az egyik igazgatója nevét viselő Nyírő Gyula Kórház keretében működött tovább, és a Lipót 2007-es bezárása után pedig  annak fő feladatait is átvette.

Egy fontos terápiáról eddig nem esett szó.

A Száll a kakukk fészkére című filmben a pszichiátria rémálomként jelenik meg szemünk előtt, ahol az elektrosokkot a betegek kínzására használták.

Az elektrosokk-terápiával az 1930-as években kezdett kísérletezni dr. Ugo Cerletti, olasz ideggyógyász. Az eljárás alatt elektródákat helyeznek többnyire a halántékra, melyeken keresztül különböző erősségű (800mA körüli) elektromos áram vezethető az agyba. A hatásmechanizmus a mai napig nem ismert pontosan, azonban úgy tűnik, hogy a sokkolás időtartamával összefüggést mutat a kezelés hatékonysága. Meglepő, hogy a mai napig alkalmazzák bizonyos betegségek esetében, természetesen megfelelő óvintézkedések mellett, ugyanis megvannak a kockázatai! Egyrészt az elektrosokk-terápiát csak a beteg saját beleegyezésével kezdik meg abban az esetben, ha más gyógymódok nem jöhetnek szóba. Egy-egy kezelés rövid altatásban és izomrelaxánsok hatása alatt történik. Mint a kezelések legtöbbje, ez az eljárás sem veszélytelen. Általános mellékhatások: leggyakrabban szájszárazság, fejfájás, hányinger, esetleg átmeneti izomfájdalom. Ritka esetekben előforduló mellékhatások: terápia alatt előfordulhat aszisztolé, magas vérnyomás, szívinfarktus és kardiomiopátia. A terápia a kognitív funkciókat is befolyásolhatja.

Leginkább azokban az esetekben alkalmazzák a terápiát, amikor sem a gyógyszeres kezelés, sem a pszichoterápia, sem azok kombinációja nem eredményes. Egyes szerzők szerint azonban a poszttraumás stressz szindróma, a katatón állapot, valamint a Parkinson-kór is indokot adhat a terápiára.

A filmben látottakkal szemben az elektrosokk nem kínzóeszköz (tényleg?), hanem gyógymód.

Folyt. köv.!