Figyelnek Rá!

Ma már írtam egy anyák napi szösszenetet, amelyet elsősorban Domi mai "teljesítménye" kapcsán feltörő erős érzelmi befolyásoltság jellemzett.

Ennek a napnak azért van egy szomorúbb oldala is. Bevallom, utálok temetőbe járni, de ilyenkor a férjem unszolására összekaparom magam, és viszünk egy szép csokrot anyukám sírjára. Mindössze öt percet bírok a sírnál maradni, aztán menekülök haza. Otthon mindig megfogadom, hogy legközelebb majd tovább maradok, de ezt – hét éve – nem sikerült betartanom.

Ez a szomorkodós része volt a napnak, aztán persze jött a fiam, és az egyensúlyt teremtett a lelkemben. A szigetszentmiklósi lelkésztől nagyon szép gesztus volt, hogy átengedte ezen a napon a prédikáció lehetőségét Dominak. És én most teljesen függetleníteni tudtam magam attól, hogy az igehirdető a gyerekem. Eddig mindig egy furcsa felemás helyzetben hallgattam a prédikációit, sosem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy az anyja vagyok, aki aggódik, amikor a gyereke szerepel. Ezt az érzést sikerült elengednem végre.

Ahogy vége volt az istentiszteletnek nem volt bennem a "huhh, de jó, hogy sikeresen túl van rajta" érzés. Tudtam, hogy ezért nekem már nem kell izgulnom. Ebből annyi maradt, hogy amikor a gyerekem bejön palástban, és megy a szószék felé, még megkönnyezem. Ma, miközben beszélt, el-elkalandoztak a gondolataim. Próbáltam rájönni, hogy hogyan is lett ilyen komoly, honnan van benne ennyi érettség. Arra jutottam, hogy nem tőlem, nem tőlünk.

A nevelésében néhány dolog volt, amiben következetes voltam, vagy ha úgy tetszik, szigorú. A tanulással nem volt gond, sőt! Domi alsóban nagyon tanulós volt, néha túlzásba is esett. Rettegett a fekete ponttól, amivel a tanító néni folyamatosan riogatta. Azzal próbáltam oldani a benne emiatt kialakult feszkót, hogy azt mondtam neki, hogy küldök a “tantónéninek” egy fekete tollat, mert biztos nincs neki. Fogadóórán könyörögtem Ági néninek, hogy legyen olyan jó, és adjon egy nyavalyás feketét, essünk már túl rajta. Egyszer aztán végre valahára meglett az első, amit a fiam úgy kommentált, hogy “na, most boldog vagy?!”.És igen!!! Ezután következtek az érdemjegyek (szerintem szimplán számok), és innentől kezdve a rossz jegyektől félt. Emlékszem, az első hármast negyedikben kapta, környezetből. Mikor felhívott, és kétségbeesve közölte a rossz hírt, akkor én félretéve összes elveimet, egy csomó szemetet vittem haza a Burger Kingből, hogy ünnepeljünk. Később, azért ő is alkalmazkodott a környezetéhez, és 6. osztály első félévében letagadta az összes jegyét. Szegény, jól megbüntette magát, mert egész idő alatt szorongott, hogy mi lesz, ha kiderül. És persze kiderült, ő pedig várta a büntit. Természetesen nem büntettem meg. Egyfelől büntette ő saját magát, másfelől, ha én akkora hülye voltam, hogy hagytam megvezetni magam, akkor vessek magamra. Aztán minden a helyére került, kitűnően érettségizett, az egyetemen is szinte kitűnően teljesít.

A szigorúságom az étkezésre, a sportra és a nyelvtanulásra vonatkozott igazán. Ritkán kapott gyorskaját, chipset, szénsavas üdítőt. Helyette főztünk, kenyeret/zsömit sütöttünk, kölesgolyót és gyümölcslét (lehetőleg otthon előállítottat) és teát kapott. Emlékszem, mikor az óvodai csoportszobából kirohant, és lelkendezve mondta, hogy evett “brízt” és ivott “igazi hizet”. Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, otthon ugyanis tejbegríz helyett mézes fahéjas köleskását evett, és csapvizet addig tényleg nem ivott. Ciki volt. Ennek az eredménye az, hogy most, hogy egyedül él Szigetszentmiklóson, majdnem mindennap összedob magának valamilyen ételt. Egyik este felhívott, hogy főzött húsgombóc csorbát, de olyan sok lett, hogy vitt kóstolót a házaspárnak, akik befogadták őt.

Sport, zene…a vívást ő választotta, és hat évig csinálta is, zongorázni is ő szeretett volna, azt emlékeim szerint négy év után hagyta abba. A teológián orgonálni tanult, és nagyon szereti, gyakran, ha besokall a tanulástól, bemegy a zeneterembe és a saját örömére zenél, így relaxál. Néhány éve szülinapjára harmóniumot kért, most gitárórákra jár.

Nyelvtanulás…az angolt elég korán kezdte, abból kiindulva, hogy sem a férjem (bár ő tehetségesebb nálam), sem én nem vagyunk nyelvzsenik. Domi az angolon kívül megtanult – viszonylag jól – héberül, görögül, latinul, és nem adják el akkor sem, ha franciául kell megszólalnia. Szóval, ha belegondolok, ez a mindjárt 24 éves fiatalember sokkal komolyabb, következetesebb, mint én leszek valaha is.

Azért akkor, mikor megvette a rollert, és azzal kezdett járni majdnem mindenhova a városban, kicsit örültem, mert felfedeztem benne némi hasonlóságot velem is. Az a világ legnagyobb igazságtalansága lenne, ha minden jó tulajdonságát az apjától örökölt volna. Az, hogy ő a rolleres tiszteletes, na, az már valami olyan, ami tőlem van.

FOLYT. KÖV.!