Ma feltett valaki egy osztályképet a Facebookra, amely abban az iskolában és időszakban készült, amikor én is ott dolgoztam. A kép hosszú asszociációs láncot indított el bennem.

Bizonyára vagyunk néhányan, akik ugyanabban az iskolában kezdtük a pedagógus pályafutásunkat, ahol valaha diákok voltunk. Főiskolás voltam, amikor a tanulmányi osztály munkatársa szólt, hogy egy újpesti általános iskola sürgősen tanítót keres. Később az is kiderült, hogy épp az én volt iskolám. Máig él bennem az első napok emléke. Furcsa érzés volt felnőttként visszamenni oda, ahol, lássuk be, 7. és 8. osztályban nem a legszelídebb nebulók között tartottak számon. Nem volt egyszerű a helyzetem, holott a kollégák nagyon kedvesen fogadtak, közülük azok, akik valaha a tanáraim voltak, külön nagy szeretettel. Mindezek ellenére nem volt könnyű beilleszkednem. És most elsősorban nem a tantestületre gondolok, hanem a felnőttek világára. Van a személyiségemben devianciára való hajlam, egy kicsit retardált is vagyok, sajnos, még mindig nem tudtam felzárkózni a korosztályomhoz, és a tekintélytiszteletnek sincs még a nyoma sem meg bennem. Véleményem szerint a kor az egy állapot, ahhoz, hogy tiszteljek is valakit, ennél több kell. Jó kis kombó. Nem kifejezetten pedagógusi erények. Szóval, szerencsés voltam, hogy többnyire a régi tanítóim, tanáraim közé kerültem vissza. Gondolom, ők is elég ambivalens helyzetben érezhették magukat, hiszen kollégáim és nevelőim voltak egyszerre. Ja, az előző felsoroláshoz tartozik a csipetnyi polgárpukkasztásra hajlamom is. Néha úgy viselkedtem, mint a diákjaim közül a legelevenebbek, máskor pedig mint egy komoly pedagógus.

Már többször elmeséltem a kedvenc történetemet a tanáriban lévő Lenin szoborral, aminek fejéről rendszeresen papírzsebkendővel letöröltem a port, és megtöröltem az orrát is. Eközben halkan a fülébe suttogtam, hogy: „megtörlöm a nózid picikém, mert nem törődik veled senki”.

A leghülyébb húzásom ugyancsak egy szoborhoz fűződik. November 7-i ünnepély tiszteletére ünnepi faliújságot kellett készíteni. A faliújságra illett volna Lenin képet tenni, de nekem nem volt. A kolléganőmtől kölcsönkértem egy pici Lenin mellszobrot, a nyakára madzagot kötöttem, és felakasztottam a faliújságra. Egy idősebb munkatársnőm  a szívéhez kapott, mikor meglátta, hogy felakasztottam Lenint. Gyorsan levetette velem. A mai fiatalok (huhh, de öreg vagyok!) nem is tudják, hogy ezért a kis tréfáért, ha az iskola vezetői észre vették volna, minium egy fegyelmivel beljebb lehettem volna. Emellett szívesen labdáztunk néhány fiatal barátommal a tanáriban, amit nehezen viseltek az idősebb munkatársaim. És röhögtünk, röhögtünk egész nap. Az egyik munkatársam varrt nekem egy totál debil iskolaköpenyt, ami csupán attól volt debil, hogy nem felnőtt, hanem egy első osztályos kislány stílusában készült. A legviccesebb a nyakában lévő óriási masni volt. Emlékszem, mikor megmutatta a Burdában a köpenyről készült fotót, azt mondta, hogyha fölveszed, én megvarrom. És én fölvettem, és abban jártam a 7. cébe magyarórákat tartani. Egyébként ma is megtenném.  

Ott tanítottam meg egy korrekciós elsőbe járó kisfiút rollerezni, ugyancsak ebben az időszakban kellett megtanulnom Zolika fején a shuntot kezelni. A Zolika agyában lévő cisztából a felgyülemlett folyadékot ez a kütyü volt hivatott elvezetni. Ha a shunt nem funkcionált rendesen, és a cisztából a folyadék nem tudott távozni, akkor a gyerek epilepsziás rohamot kapott. Tanítás közben folyamatosan érzékelnem kellett a kiskölyök állapotát, és ha bizonyos tüneteket láttam rajta, akkor meg kellett nyomni egy gombot a gyerek fejbőre alatt. Örök frászban voltam, de megúsztam. Mindig sikerült kibökni, hogy gáz van, és fejbe csapni a gyereket. Aztán megúsztuk azt is, hogy az egyik fiúcskát nem vette el az állam a munkanélküli anyukájától. Ehhez kellett egy rendőrapuka (remélem, sose jön rá senki, hogy ki volt), aki eljött velem az anyukát jól megijeszteni, hogy kapja össze magát. Szerencsétlen pasi folyamatosan azt hajtogatta, hogy őt kirúgják, ha ez a mi kis látogatásunk az anyukánál kiderül. Én pedig azon álmélkodtam, hogy hogy lehet így betojva egy rendőr. Természetesen ezt meg is kérdeztem tőle.

Ezek a ma már humorosnak tűnő történetek mind a korrekciós elsőből valók, ahová olyan gyerekek jártak, akikről nem lehetett azonnal eldönteni, hogy valójában a sérülésük milyen mértékű, és hogy normál általános iskolai keretein belül fejleszthetők e. Ennek eldöntésére egy tanév állt rendelkezésre.

Kétszer egy év korrekciós osztály után kaptam egy normált elsőt, akiket ötödik félévig taníthattam. Rajtam múlt, hogy csak addig, mert elmentem az iskolából. Nem másik iskolába, hanem más területre, kicsit másfajta kihívást kerestem.

Gyakran eszembe jut, hogy milyen nagy szerencsém volt, hogy ott volt az első munkahelyem. Hálás vagyok a fótis kollégáimnak, hogy nagy-nagy türelemmel tolerálták az idétlenkedéseimet. Miután ez a nyolcvanas években történt, hamar kint találtam volna magam az iskola kapuja előtt, ha nem ők a munkatársaim. A kipenderítés helyett inkább lehetőségeket kaptam, amelyeket azért igyekeztem jól kihasználni. Egyébként életem akkori korszakából maradt a legtöbb barátom is. A volt kollégáim, a tanítványaim és az ő szüleik most a legjobb drukkereim közé tartoznak. Köszi, köszi, köszi!                     

 FOLYT. KÖV.!