Nemrég Váránasziról, a hinduk és a buddhisták szent városáról írtam, ahová meghalni mennek az emberek,  ahol kiléphetnek az élet körforgásából - feltéve, hogy eljött az ideje. Most egy japán erdőt mutatok be, ahová azok az emberek járnak, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek. Az öngyilkosság jelentős nemzeti és társadalmi probléma Japánban. Ennek ellenére a társadalom meglehetősen toleráns az öngyilkossággal kapcsolatban, amelyet az amae fogalmával is magyaráznak, vagyis annak a szüksége, hogy függjünk másoktól és elfogadjanak minket. A japánok az elfogadást és a megfelelést jobban értékelik az egyéniségnél, az ember szerintük olyan, amilyennek mások megítélik. A feudális Japánban a szamuráj (harcos) tiszteletre méltó öngyilkosságát (szeppuku) a kudarcra vagy a csatában elkerülhetetlen vereségre adott igazságos választásnak tekintették. Hagyományosan a szeppuku a has karddal történő felvágását jelentette. Az öngyilkosság, mint nemes hagyomány a mai napig él az országban. Például a korrupciós botrányba keveredett Tosikacu Macuoka agrárminiszter 2007-ben vetett véget az életének.

Seichō Matsumoto (1960) regényében a szerelmespár egy erdőben követ el öngyilkosságot. A népszerű könyv olyan hatással volt az olvasókra, hogy sokan az öngyilkosság kézikönyvének tartották, és ezek után kézenfekvő volt, hogy mi más lehetne a legjobb helyszín a halálra, mint az Aokigahara (a San Franciscó-i Golden Gate híd után a második legnépszerűbb hely a meghalni vágyók körében). Aokigahara (青木ヶ原) vagy a másik nevén Dzsukai - A fák tengere (樹海), Japánban, a  Fudzsi tövében elterülő mintegy 35 km²-es erdő, amely számos turistalátványossággal rendelkezik, többek közt sziklás, jeges barlangokkal.

Történelme már a 19. században is összefonódott a halállal. Ismert az „ubasute” gyakorlata, amely egy meglehetősen brutális formája az eutanáziának, amelyet úgy lehetne lefordítani, hogy "magára hagyni az öreg hölgyet". A család idős tagját kikísérték a hegyek közé, majd otthagyták, hogy végül szomjan vagy éhen haljon. Sokan ma is úgy tartják, hogy az otthagyottak szellemei kísértik az erdőt. Nem volt éppen egy túl népszerű gyakorlat, de azért néha csak megesett, főleg a nehezebb időszakokban, mikor mondjuk egy családnak alig volt mit ennie, nemhogy megetesse az idősebb rokonokat. Tehát ezek az idős emberek nem lettek öngyilkosok, hanem szimplán éhen vagy szomjan haltak, esetleg megfagytak. A mítosz szerint nagyon sok idős családtag végezte be itt a földi életét.

2002-ben 78 holttestet találtak az erdőben, ezzel a számmal megelőzve az 1998-as rekordot, amikor 73 halálesetről számoltak be. 2003-ban ez a szám 100-ra emelkedett. Ezután a japán kormány már nem publikálta ezeket a számokat.

Az öngyilkosságok hatalmas száma miatt japán és angol nyelvű táblákat helyeztek ki az erdőben, azzal a céllal, hogy az öngyilkosjelöltek inkább merjenek segítséget kérni, és ne dobják el az életüket. Az erdőhöz közeli parkolókban tucatszámra állnak azok a járművek, amiket az öngyilkosok hagytak hátra maguk után.

Azusa Hayono geológus több mint 30 éve foglalkozik az Aokigahara erdő természetvédelmével, és újra meg újra holttestekbe botlik, ezért egy nap úgy döntött, hogy az erdő ösvényein felbukkanó, a halál gondolatával foglalkozó emberek lelki tanácsadója lesz. Elmondta, hogy a japán emberek szinte kötelességüknek érzik, hogy átlagon felüli eredményeket érjenek el mind az iskolában, mind a munkahelyen, és a magukat feleslegesnek/alkalmatlannak érző embert gyakran felemészti ez a gondolat. Ezzel is magyarázható a sok öngyilkosság. Sokan pedig úgy érzik, hogy családjuk terhére vannak, főleg súlyos betegségek, öregkor idején.

1970-től kezdve éves holttest-keresést tartanak az erdőben, melyben rendőrök, önkéntesek és újságírók vesznek részt. 2004-ben „Dzsukai- A Fák Tengere a Fudzsi Hegy mögött” címmel jelent meg egy film Aokigaharáról Takimoto Tomojuki rendezésében. Négy emberről szól a történet, akik ebben az erdőben szeretnének véget vetni életüknek.

Folyt. köv.!

Forrás: wikipedia, https://en.japantravel.com/yamanashi/aokigahara/29179