Sajnálom, hogy túl régen írtam, de nagyon sok dolog (jó is, rossz is) történt velünk az utóbbi időben, amelyek elvonták a figyelmem az írástól, majd most...

Nem kellett különösebben agyalnom azon, hogy miről is írjak, hiszen az utóbbi időben megtapasztaltuk a magyar egészségügy helyzetét, nem áttételesen, hanem élből, pestiesen mondva pacekba kaptuk a frankót. 

1. pillanat

Anyósom nagyon beteg lett, a bokáján tenyérnyi nagyságú elhalt szövet volt, ami egy kis piros foltból nőtte ki magát egy nagy gennyes és rendkívül fájdalmas, nem gyógyuló borzalommá. Mi már a kis piros folt megjelenésekor elvittük őt  a bőrgyógyászatra, kezelte több orvos is, de nem sikerült javítani a helyzetén, sőt. Megbeszéltük a férjemmel, hogy megkérjük a körzeti doktort, hogy jó lenne, ha mamát kórházba utalná. Ez meg is történt. A mamát a mentő elvitte, mi utánuk saját autóval. Az első meglepetés akkor ért, mikor anyósomat a az egyik budapesti kórház kardiológiai osztályán találtuk. Kezét - lábát lekötözték. A kezelőrvos tájékoztatott minket arról, hogy ha másnap az érsebész úgy dönt, akkor térd fölött amputálják a 97 éves anyósom lábát. Teljesen elképedtünk ezen a lehetőségen. Próbáltam azzal érvelni, hogy a mama már sajnos nincs beszámítható állapotban, ezért a férjem, mint egyetlen gyermeke engedélye nélkül nem lehet műteni. de állítólag, ha a műtét életminőséget javít, akkor az orvos dönthet. Elég nehezen értettem meg, hogy egy 97 éves embernél micsoda életminőségjavulást hozhat egy amputáció. Végül a csonkolásra nem került sor. A kórházban nem különösebben foglalkoztak a mamával, koszos, leevett ágyneműben feküdt napokig. Az utolsó itt töltött vasárnapján az egész család az ágya körül volt, boldog volt, hogy együtt látott minket, a két unokája kezét szorongatta mosolyogva. Csak utólag tudtuk meg, hogy ekkor búcsúztattuk. Másnap már csak aludt. Harmadnap egész nap üvöltött a fájdalomtól. Még a szomszéd ágyban fekvő néni is megsiratta. Borzasztő volt hallgatni az ordítozását. Könyörögtem az orvosának, hogy adjon erősebb fájdalomcsillapítót, ha kell morfiumot is, csak ne legyenek szegénynek ekkora fájdalmai. Mivel a rezidens orvos ebben a kérdésben egyedül nem dönthetett, ezért elment engedélyt kérni. A főnöke a morfiumot nem engedélyezte, de a paracethamol helyett tramadolt igen. Addigra sikerült elintéznünk, hogy mamát átveszi a 

2. MAZSIHISZ Szeretetkórháza. Ég és föld volt a két hely. Az  osztályvezető főorvossal egyetértettünk abban, hogy az amputáció nem hoz minőségi változást az életében. Az a fontos, hogy kapjon annyi fájdalomcsillapítót, hogy ne érezzen fájdalmat. Sosem felejtem el azt a jóságot, figylelmességet, ahogy anyósommal bántak. Mindig tiszta ágyneműben, frissen mosott hálóingben feküdt az ágyában. Amikor néha ritkán magánál volt, picit mosolygott a férjemre, aki simogatta a kezeit. Egyik nap rám nézett, és azt mondta, hogy "Neked milyen szép a szemed". Ez volt az utolsó érthető mondat, amit hallottunk tőle. Néhány nap múlva elment.

3. Anyósom temetése után három nappal én következtem. Két nap múlva befeküdtem egy magánklinikára, ahol augusztus 16-án megműtötték a csípőmet, protézist kaptam. A magánklinikát nem sznobizmusból választottam. A főorvos úrnak, aki műtött ebben az intézményben is, rövidebb volt a várólistája, mint az anyaintézményében. A műtét TB alapon volt, az ún.hotelszolgáltatás és a kivizsgálás került néhány százezer forintba. A kórház maga a csoda. Egyedül voltam egy kicsi, teraszos, laptévés, fürdőszobás szobában. A nővérek bemutatkoztak, amikor először beléptek a szobámba. Opcionális menüsor volt. Másnap, mikor betoltak a műtőbe, ott is mindenki bemutatkozott. Noha epidurális érzéstelenítést alkalmaztak, az izgalom miatt 0,50 mg Frontint is kaptam. Miután általában nem szedek nyugtatót, ettől kis dózistól is bealudtam. A műtétről semmi emlékem nincs. A kezelőorvosom minden este meglátogatott, az összes kérdésemre válaszolt. A nővérek minden jelzésemre pillanatok alatt nálam voltak. Szuper. A kaja egészséges és finom. Mint tudjuk ,egyszer minden jónak vége lesz, a nyolc napig tartó Hawai után a férjem elszállított a 

4. Veresegyházán lévő Misszió Rehab Osztályára. Ide már harmadszor érkezem. Mintha hazajönnék. Eszembe sem jut máshova menni gyógyulni. A szakmai munka kiváló, a hangulat jó, a munkatársak készségesek. Egy nagyon helyes nénivel kerültem egy szobába, aki keveset beszélt, de nagyon sokat segített nekem. Ugyanis rendszeresen beszorultam a kerekesszékemmel, hol az ágy és a fal közé, hol a fürdőszobában, és mindenhová... Sokat kacarásztam a szerencsétlenségemen, Ancsa néni pedig velem. Megosztottunk mindent, amit a látogatóktól kaptunk, szóval jól éltünk. Nagyon vidám szoba volt a miénk.    

Reggel egy tizenöt perces terápiás bicóval kezdődött a nap. A betegek valami oknál fogva igyekeztek ezt a penzumot minél előbb letudni, ezért kora reggel sorban állás/ülés volt a két kerékpár mellett. Bicó után beiszkoltam a szobába kicsit ejtőzni, míg meg nem jelent Nóri, hogy tornázzunk. A gyakorlatok lazító részből, láberősítőkből és a végén nyújtásból álltak. Kifejezetten jólesett a mozgás. Ezeket a nap folyamán két járásgyakorlat és még 15 perc bicó követte. Mire végeztünk a napi penzummal, mondhatni a belem lógott ki. De rendkívül hatásosak voltak. Szinte napról-napra éreztem a javulást. És hát emiatt voltam ott. Csak super latívusok-ban tudok beszélni/írni az intézmény összes munkatársáról. Szeptember 13-án elbúcsúztunk. Összességében tök jó volt. Nagyon sokat segítettek rajtam. Köszi lányok, köszi fiúk! HAMAROSAN JÖVÖK!!!

A tavasz tizennégy pillanata helyett ez a mai magyar egészségügy négy pillanata. Néha sírtam, néha nevettem, de érzelem nélkül nem lehetett megúszni. 

FOLYT. KÖV.!