Monda azért az Isten néki: Mivelhogy ezt kérted tőlem, és nem kértél magadnak hosszú életet, sem nem kértél gazdagságot, sem pedig nem kérted a te ellenségidnek lelkét; hanem bölcseséget kértél az ítélettételre:  1 Királyok 3,5

Többször gondoltam rá, hogy írjak néhány jó sztorit az életemből, talán van némi tanulság bennük. Ha igaz, hogy halálunkkor végigpörög előttünk életünk filmje, ez a történet biztos köztük lesz. Kb. 25 éves koromban a szüleim vettek nekem egy garzont Angyalföldön. A lakás nem volt túl drága, de ennek az volt az ára, hogy baromi elhanyagolt volt, kvázi lakhatalan. Apuék mind fizikai erejüket, mind anyagi forrásaikat beletették a felújításba, hogy a lakás beköltözhető állapotba kerüljön. A garzont korábban egy öreg néni lakta, aki évek óta nem csináltatott semmit az otthonában. Anyuék még egy fürdőfülkét is kialakítottak, mert az nem volt. Mikor minden elkészült, nagyon pöpec kis lakás lett belőle. Viszont tök üres volt, bútor nem volt benne. 

Úgy gondoltam,  hogy  anyáméktól több pénzt elfogadni már nincs pofám, ezért nekem kell valahogy pénzt szerezni bútorra, illetve minden olyanra, ami otthonossá teszi a kecót. Nekem semmi megtakarításom nem volt, amit addig kerestem, magamra meg bulizásra költöttem. Agyaltam, hogy honnan szerezhetnék pénzt, azt tudtam, hogy a barátaimtól sem kérhetek, hiszen ők is olyan sóherek, mint én. Szóval nagy volt a córesz. Addig törtem a fejem, míg  egy képtelen ötlet jutott eszembe, hogy honnan szerezhetnék némi apanázst. 

Gondolkodtam, gondolkodtam, aztán írtam egy szívhez szóló levelet a pénzügyminiszternek (ciki, de már a nevére nem is emlékszem). A levélben írtam szerény anyagi helyzetemről. Mellékeltem az utolsó néhány fizetési lapomat, amivel igazoltam, hogy milyen keveset keres egy pedagógus (mintha nem tudta volna). Leírtam, hogy mire szeretném költeni, valamint azt is, hogy kamatmentes kölcsönre gondoltam. A levelet elküldtem. Sokáig semmi, szinte már el is feledkeztem az egész dologról. Néhány héttel/hónappal később, ha jól emlékszem, november környéke lehetett, amikor levelet kaptam az egyik pénzintézet vezetőjétől, hogy egy adott időpontban fáradjak be az újpesti kirendeltséghez és vegyem át a nekem ítélt százezer forint kölcsönt, amit 2%-os kamattal megszavaztak nekem. Csak hogy érzékeltessem,  mennyi pénzt is volt a nekem ajánlott összeg: egy ember maximum 25000 forint személyi kölcsönt vehetett fel, s miután pár héttel karácsony előtt jártunk, nagyon sokan szerettek volna így egy kis plusz pénzhez jutni. És ehhez képest én ennek az összegnek a négyszeresét kaptam, 2%-os kamatra, ami lényegesen kevesebb volt, mint a személyi kölcsön kamata. Mikor a levélben megjelölt időpontban megjelentem az pénzintézet helyiségében, már dugig volt hitelt intéző emberrel. Ahogy beléptem a helyiségbe, pár perc múlva hallottam a nevem, és azt, hogy fáradjak oda a pulthoz. Miután nehezen átvergődtem az embertömegen, a pultnál az ügyintéző elém tett egy cca ötven oldalból álló papírhalmazt, és jó hangosan közölte, hogy a kért 100000 forint kölcsönt, 2%-os kamattal, a vezérigazgató  úr engedélyezte. Még igazán örülni sem tudtam a hírnek, mert pillanatok alatt "kedvesebbnél kedvesebb" megjegyzések hallatszottak minden felől. 

A kínos helyzetben, ahogy lehetett, minél gyorsabban elintéztem az adminisztrációt, és a pénzzel a táskában, szinte laposkúszásban próbáltam elhagyni a háborús övezetet. 

Másnap boldogan elkezdtem költeni a zsozsót. Milyen jó kis ötlet volt. Elárulom, nem ez volt az egyetlen ötletem. De azokról máskor. 

FOLY. KÖV.!