“Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak.” John Lennon

Néhány  mondatban felelevenítem, a Parkinson syndromával kötött, életem végéig tartó házasságom. Ha úgy tetszik bigámiában élek, annyi különbséggel, hogy a férjemet magam választottam, míg a parki engem választott, fura ízlésük van.

Úgy kezdődött, hogy 2015-ben, egy szép nyári napon miután kikecmeregtem az ágyból, majd felálltam, aztán nem tudtam elindulni. Először vicces volt, aztán már nem annyira. Olyan érzés volt, mintha a földhöz ragasztották volna a lábaim. Először röhögcséltem, majd rikkantottam egyet, hogy VALAKI, valaki, aki otthon van, jöjjön má’ be hozzám, és csináljon valamit. A folytatás már nem volt olyan vicces, bejött a férjem, megfogta a kezem, és lassan kivezetgetett a szobából. Így jutottam el a fürdőszobába, az udvarra, az utcára, ki a lakásból, ki a világba. 

2010. és 2015 márciusáig dolgoztam, azaz vegetáltam néhány helyen, utáltam mindet. Eközben az egészségem rohamosan romlott, ezért 2015 májusában betegállományba mentem.

És elkezdődött a kálváriám…úgy általában mindennel, mindenkivel, leginkább a mai egészségüggyel, természetgyógyászokkal. Kezelt engem “bódog bódogtalan”, változás semmi. A férjem volt a két lábam, mi viccesen úgy mondtuk, hogy mi tényleg egy testté lettünk. Egy olyan amorf testté, amelyiknek két feje, két törzse, négy keze és két lába van. Aztán beszereztünk kerekesszéket, járókeretet, simát és gurulósat, hiszen nekem akkor is léteznem kellett, amikor az én járni tudó “két lábam” elment dolgozni.

Aztán az életem jobbra fordult. Egy csomó jó orvossal, emberrel, terápiával találkoztam. Dr. Takáts Annamária alaposan kivizsgált, és 2015 óta (mióta diagnosztizált) lelkiismeretesen kezel. Dr. Andrássy Ilona főorvos asszony és a veresegyházi Misszió kitűnő munkatársai már többször talpraállítottak. Két TEP műtét és a parkinson legsötétebb korszaka után. Nem sokkal később találkoztam Dömsödi Renáta box-edzővel, akinek mindig hálás leszek. Mindig ráér, ha edzeni szeretnék, és ugyan a lelket is kiveszi belőlem az edzéseivel, de lépésről lépésre, szó szerint és képletesen is, javul a mozgásom. Nem vagyok bolond, pontosan tudom, hogy az én kedves élettársam nem fog elhagyni engem, de nem mindegy, hogy hogyan, milyen életminóségben bandukolunk végig az úton. Nekem még terveim vannak. Reni közben az egész család barátja lett. Remélem, ő is így gondol ránk. Nehéz lenne nála tiszta szívűbb embert találni. Dr. Cseri Beával (gyógyszerész), mondjuk vele már gimiben is találkoztam, aki megfontolt, segítőkész emberként áll mellettem. És persze a barátaim, 'Nyuszi és Üzletfelei'.  

Néhány mondattal a legújabb segítségemet mutatnám be. Évek óta több parkis ismerősöm is gyötör, hogy  menjek el Sopronba, dr. Málly Judit neurológus főorvos (plusz még egy csomó tudomány doktora) által létrehozott és működtetett Neurorehabilitációs Intézetbe. Gondoltam, hogy most elmehetnénk nyaralás helyett. Annak rendje, módja szerint telefonon bejelentkeztem, majd a főorvos asszonytól időpontot kaptam. Szóval útra készen. A férjemmel megbeszéltük, hogy egy nappal a vizsgálat napja előtt leutazunk, foglalunk szobát, és másnap kipihenten megyek a vizsgálatra. Parkisok tudják, hogy egy kialvatlan éjszaka után majdnem használhatatlanok vagyunk.

Na, szóval szombat délután megérkeztünk Sopronba, a szállásra. Mióta nyomi/roki (válasszatok!) vagyok, minden szobafoglalásnál ezt a csepp problémát megemlítem. A hölgy, aki a tulajdonosa a kócerájnak, mondom tulajdonosa, tájékoztatott, hogy náluk sajnos van négy lépcső. Tök jó, az még a magamfajta nyominak is belefér. Aztán jött a hidegzuhany, a nyanya a négy mellől elfelejtette a még 15 lépcsőt. Bakker! Fáradtak, izzadtak voltunk,és arra ácsingóztunk, hogy egy zuhany után elmegyünk a városba vacsizni. Nem ragozom, de aki látott már engem szavakkal porrá zúzni valakit, az tudja, miről beszélek. Szegény asszony, így utólag már... :) . Még le is akartam fejelni, de sajnos nem tudtam felállni. Nem volt más választásom, felhívtam a főorvos asszonyt, aki azonnal segített rajtunk. 

Másnap reggel elkezdődött a kivizsgálásom. Aki ismer, tudja, hogy nagyjából öt kérdést teszek fel egyszerre és kb. húsz még ott bújkál a tarsolyomban. A főov.asszony mosolyogva válaszolta meg szép sorban a kérdéseimet, de szerintem közben a szomorú jövendőt látta maga előtt: végig dumálom a terápiákat, és közben nem csinálok semmit. 

Ez biza nem így volt. A főorv. asszony nem tudta, hogy én nagy küzdő vagyok. Reggel 7 órakor indult a nap (jó kis képzavar) és 6 - 7 között fejeződött be. Közben terápia, pihenő, váltogatták egymást. És egy kivételével mindet nagyon szerettem, mindegyik terapeuta profi volt és kedves. Egy - egy foglalkozás után a belem lógott, lihegtem, mint egy asztmás kutya, de barátim ez másképp nem megy. Ennek a betegségnek az lehetne a mottója, hogy : amíg mozogsz, addig élsz !   Persze ez a betegség utolsó stádiumára már nem igaz. De az igen, hogy az utolsó stádium ideje függ a beteg hozzáállásától. Említettem, hogy egy játékot nem szerettem, Mindig lemaradtam a 100%-ról,és azt rühellem. Az utolsó napokban már jobb volt, néhányszor 100%-ot is produkáltam. :)  Jövőre már jobban fog menni.

A probléma általában az anyagiaknál kezdődik. Lássuk be, nem olcsó mulatság. Sajnos azonban azok a gépek,eszközök nem olcsóak, amelyekkel dolgoznak. Emiatt, nem mindenki számára elérhető. Én inkább azokon gondolkodom, hogy aki megteheti, és beteg, vajon ők miért nem mennek el? Említettem, hogy engem mindenki gyógyított: jártam szuper természetgyógyászhoz, egy másikhoz különleges talpmasszázsra egy vagyonért, és széttörték a talpam, szedtem gombát, nulla eredmény. És még sorolhatnám. Rengeteg pénzt költöttem.

És ebben az intézményben végre van eredmény: egyre kevésbbé érzem nyominak magam, többet gyalogolok bottal, bot nélkül, stb. És ez nem csoda. A doktornő ezt nekem többször is elmondta, kihangsúlyozta (biztos azt hitte, nem hiszem el), de nekem egy jobb életminőséget biztosít. Kell ennél több?

 FOLYT. KÖV.!