Régi  adósságot törlesztek ezzel a bejegyzéssel. Mikor ezt a kórságot dobta nekem a gép, a kezelőorvosom elmondta, hogyha túl leszek az első sokkon, és az önsajnálaton, feltétlenül találjak magamnak egy mozgásformát, amit beépítek a napirendenbe. Ez a nyavalya ugyanis csak rendszeres mozgással tartható karban. A főorvosnő elmondta, hogy melyek azok a sportok, amelyek jótékony hatással vannak a parkira. Pl. jóga, tai chi, a gyógytorna, nordic walking és a tánc. Sajnos ezek közül nekem egyik sem jött be. Kötelességből tornáztam ugyan, de semmi örömöm nem volt benne. Valami mást kerestem, valami nekem valót. Ebben az időszakban kezdtem angol nyelvű szakirodalmat olvasni, érdekelt, hogy milyen kutatások vannak külföldön a betegségemmel kapcsolatban. Ennek két hozadéka lett: az egyik, hogy jobb lett az angolom, a másik pedig a "Parkinson and boxing". Kiderült, hogy a tengerentúlon, elsősorban az USA-ban jó hatásfokkal alkalmazzák a boksz terápiát parkinsonos, SM és alzheimeres betegeknél. Rengeteg videót megnéztem róla, és baromi gyorsan rájöttem, hogy ez az én sportom. A kórság előtt egy pörgős csajszi voltam, ami a gondolkodásban nem okozott változást, de a mozgásom gyógyszer nélkül egy csigáéval vetekszik. És ez volt az én nagy szívfájdalmam. Két dologtól féltem nagyon, a demenciától és a lassúságtól. Úgy tűnik a demenciától megmenekültem, a másikkal pedig ki kellett egyeznem. Na de megtaláltam a terápiát, már csak a terapeuta kellett hozzá. Nem sokkal később Isten küldött nekem segítőt is. Teljesen véletlenül, ami ugye nincs, találkoztam Dömsödi Renátával, aki profi bokszoló, az USA-ban ismerte meg a módszert, és keresett egy bátor parkist, akivel kipróbálhatná. A gyakorlatban tapasztalhatná meg, hogy milyen hatással van a boksz a betegségre, illetve milyen tüneteket csökkent a parki-- vagy ahhoz hasonló neurodegeneratív betegségek esetén. Örömmel vállalkoztam a próbára, így aztán én lettem az egyetlen parkis bokszoló az országban. A neurológus főorvosnő a szívéhez kapott, amikor elmeséltem neki, hogy milyen sportot választottam. Egy ideig próbált lebeszélni róla, de miután nem sikerült, már csak legyintett, feladta a harcot. Ehhez hozzájárul az is, hogy ahányszor ellenőrzésre megyek, látja, hogy nem romlik az állapotom, a gyógyszeradagom ugyanannyi, néha még kevesebb is, mint öt évvel ezelőtt. Mindig meg is jegyzi, hogy "Maga egy erős asszony. És nagyon jó állapotban van".

Néhány pozitív dolgot felsorolok, ami miatt jót tesz nekem (és, ha nem ódzkodnának a parkisok ettől a mozgásformától) nekik is jót tenne a boksz. Jó dolog, hogy amikor lemegyek az edzőterembe, tele van egészséges, mozogni vágyó emberrel,  és senki nem lepődik meg azon, hogy kerekesszékben ülök. Olyannyira nem, hogy már kérdezik, hogy hol vagyok, miért nem jövök, ha sokáig nem látnak. Gyorsan, erősen püfölöm a zsákot, így kiadom a fölösleges stresszt, ami sem nekem, sem a környezetemnek nem tesz jót, ebből kifolyólag depis sem vagyok. De ez a felszín. Reni úgy építi fel az edzést, hogy mind a két kezem, lábam, agyféltekém egyaránt fejlődjön. A gyakorlatok fejlesztik az egyensúlyomat. Az állást és a járás is elősegítik. Szóval, mind fizikailag, mind mentálisan segít megállítani, illetve lassítani a kór elhatalmasodását.  Persze ehhez alapvető a Renivel való szuper viszonyom, sőt barátságom. Mindketten kicsit flúgosak vagyunk. Erre mondják, hogy megtalálta zsák a "fótját". Reni az edzéseken könyörtelen, de közben sokat nevetünk is. Persze én gyakran kínomban. 

Mivel én vagyok az első, és ezidáig egyetlen, aki parkisként bokszol, a média is felkapta a témát. Sok műsorban szerepeltünk együtt, cikkek születtek rólunk. Néhány helyen már felismernek az emberek, beszélgetni kezdenek velem, tanácsot kérnek tőlem. Lassan már parki szakértőként tartanak számon, gyakran megkeresnek a betegséggel küzködők vagy a hozzátartozóik. Ez a betegség önsajnálat helyett új feladatot, új életformát adott nekem, új barátokat szereztem általa. Furcsa, hogy ezt mondom, de ezáltal új céljaim lettek. Alapvetően optimista vagyok, de azt nem hittem, hogy egy betegségből is ennyi jót lehet kipárolni. A Facebookon van egy majd' ötszáz tagot számláló parkis csoportom, akikkel megosztjuk a tapasztalatainkat vagy csak jót beszélgetünk. És mindennek az elindítója az a szívósság, ami nem hagyja, hogy megadjam magam a betegségnek. Sorstársaimnak szoktam mondani, hogy ha a háborút nem is, de csatákat azért nyerhetünk. És mindezt a boksznak, valamint Dömsödi Reni edzőnek köszönhetem. A következő projektem az ejtőernyős tandemugrás, amit Renivel közösen tervezünk. Hát kérem szépen "ilyen a boksz"! 

FOLYT. KÖV.!