Manapság mindenki szeretné megúszni a kórházat, nehogy ott kapja meg a vírust. Sajnos nekem a kórházat nem sikerült, a Covidot remélem, igen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néhány éve Parkinson syndromát dobott nekem a gép, ami gyógyszerekkel és mozgással még viszonylag jól karban tartható. 

December 23-án délután, amikor lejöttem a futópadról, nem éreztem jól magam, fehér voltam, mimt a fal. Majd lassan, komótosan  összerogytam, mint a Samu gatyája, és úgy éreztem, hogy nincs erőm felállni. Aztán mégis. A férjem segítségével feltápászkodtam a fotelba. Ekkor a vérnyomásom műszeresen nem volt mérhető. Eközben a bal kezem, bal lábam zsibbadni kezdett. Persze, rögtön arra gondoltam, hogy szintet lépett a parkim. Azonnal kihívtuk a körzeti ügyeletet. Az orvos viszonylag gyorsan megérkezett, felvette az anamnézist, majd  gondolkodott egy csöppet, és megmérte a  szaturációmat (98). A vérnyomásmérés nem jutott eszébe. Javasoltam, hogy esetleg hívjon mentőt, mert akkor már stroke-ra gyanakodtam, és abban az esetben fontos tényező az idő. Panaszom sem lehet, mert perceken belül megérkezett a mentő, hamar becuccoltunk, és elindultunk. Szerencsére beszélgettem a mentőtiszttel. Megkérdeztem tőle, hogy melyik stroke-centrumba megyünk. Egyikbe sem, válaszolta, és megnevezte az ügyeletes kórházat, ahova a beutalóm szólt. Megjegyeztem, hogy az biza nem lesz jó, a tüneteim alapján a Honvédba kellene mennem. Summa summarum, a mentőtiszt pillanatok alatt elintézte, és szólt a gépkocsivezetőnek, hogy "perdülj, fordulj!", indulás a Honvédba. Hamar ott is voltunk a kórházban, ahol pillanatok alatt röptettek egyik helyről a másikra. Még föl sem ocsúdtam, már toltak a CT-be. Előtte vérnyomás, teljes labor, EKG, szaturáció, mi szem szájnak ingere. Noha az összes leletem negatív lett, mégis azt egyik orvosnő azt javasolta, hogy menjek be a beutalóban megjelölt kórházba néhány napra, hogy megfigyeljenek. Agyaltam egy kicsit, és elfogadtam a javaslatot.  

Mentő, kórház, Covid teszt. És ezután kezdődött a kálváriám. És én mindent megértek, sok a beteg, a dolgozók túlterheltek, tudom. De beteg is be van ám rezelve rendesen. Miután kiderült, hogy parkis vagyok, nem engedtek felkelni, sőt, még be is rácsozták az ágyam. Kértem, hogy ne tegyék, még a Neurológiai Klinikán sem kellett rács az ágyamra, ott is kijártam a mosdóba, csak annyit kértek, hogy valamilyen járássegítő eszközt használjak. Természetesen, éreztem a kedves aggódást, ezért rollátort használtam. Semmi gond nem volt, épen érkeztem haza. 

Itt, mikor jeleztem, hogy szeretnék kimenni a mosdóba, közölték, hogy nem mehetek, mert elesek. Nem is tudtam, hogy a Delphoi jósdába érkeztem. Próbáltam kerekesszéket kérni, hogy abban aztán tuti, hogy rendben megérkezek a WC-re. Nem. Felszólítottak, hogy adjam oda a pelenkáimat, majd rám adják. Mondtam, hogy olyanom két éves korom óta nincsen. Ezután azt latolgatták, hogy mi legyen, meg hogy otthon hová vécézek. Megerősítettem, hogy bátran engedjenek ki, mert óvodás korom óta a fenekem is ki tudom egyedül törölni, szóval nyugi. A nővérek addig-addig tanakodtak, ha nincs pelus, akkor ágytál. Kénytelen voltam belenyugodni, mert különben pillanatok alatt tényleg igazolódik a pella jogossága. Megtörtént az aktus, ágytál el, én fekszem rendületlenül. Már mindenem fájt, izzadtam, mint a ló. Elhatároztam, hogy valahogy ki kell ülnöm, mert azon túl, hogy borzalmasan kényelmetlen, még veszélyes is. És ekkor döntésre jutottam, átküzdöttem magam a rácson, és az ágy végén lévő tenyérnyi helyre kiültem. Ott aztán elkezdtem tornázni, mert már minden tagom fájt. Ekkor bejött egy nővér, és rám ordított, hogy hogyan kerültem az ágy végébe. Én követtem el egyedül, vallottam be, mert már nem bírom tovább a fekvést. Persze visszaebrudáltak az ágyba. A legviccesebb az esti mosdás volt. Szeretnék e mosdani, hangzott el a kérdés. Örömmel, mondtam, remélve, hogy most majd megszabadulok a börtönömből. Ó, de nem! Jött két nővér, megforgattak fekve, mint a motollát. Lemostak fekve, továbbá kicserélték a lepedőm, ugyancsak fekve. És én csak hangosan röhögtem, röhögtem. Ehhez képest otthon zuhanyozni szoktam. Na, nem szaporítom a szót. Innen már zanzában: könyörögtem, hogy saját felelősségemre engedjenek ki. Nem. Kaptam pelenkát, katétert, kétszer kimásztam a rácson, éhségsztrájkba kezdtem. Szóval rajtam nem múlt, mindent megtettem, amit lehet, hogy kidobjanak. Végül, mikor a betegjogi képviselőt kértem, elengedtek. Onnantól már felkelhettem, egyedül kirámolhattam a kis- és nagyszekrényből, összecsomagoltam és egy nővér kíséretében , a saját lábamon kivonultam a folyosón túlra, ahol várt a családom. 

Van annyi önismeretem, hogy tudjam, nem vagyok egyszerű eset, de ilyen mélyen még nem voltam. Végül már ordibáltam mindenkivel, ami miatt baromira szégyellem magam. De higgyétek el, ez a jéghegy csúcsa, ennél sokkal rosszabb volt.

Folyt. nem köv.!

* a kép illusztráció