Tegnap elhatároztam, hogy ma folytatom a kórházi szösszenetem. Most azonban néhány elképesztő helyzetet emelek ki, és cseppet részletesebben kifejtem a történetet. Az egyik agyrém a katéter volt. Minekutána a pisiléssel előzőnap nem jutottam túl sokra, emiatt aztán a délután második részében már nagyon kevés folyadékot ittam, nehogy éjszaka ki kelljen menni. Ennek azonban van egy komoly veszélye, reggel nem volt vizeletem. 8 óra körül jött a doktornő és az ápoló referált, hogy reggel még nem pisiltem. Próbáltam elmagyarázni, hogy már délután alig ittam valamit. Persze, ekkor már magyarázhattam a bizonyítványomat. A doktornő kiadta az utasítást: katétert neki! Nekem kedvesen elmagyarázta, hogy miért kell a cuccot feltenni. Puff neki, úgy tűnik, ezt a dolgot túltoltam. Jöttek a nővérek, és kissé nehezen, de feltették a katétert. Nehezen boldogultak vele, mert nem tudtam lelazulni. Vajon miért nem? Szóval katéter, pelus és fekvés. Egy idő után észrevettem, hogy rosszul tették fel a cuccost, ami egyfelől nagyon fájt, másfelől fokozatosan elkerülte a vizelet. A zsák nem töltődött, a pella azonban igen, majd a lepedő is. Nővércsengő, a legkevesebb, nővér bejött, és megkérdezte, hogy mi van "mámeg". Elregéltem neki kvázi a répamesét. A katéter szarul van bent, a pelenka emiatt már vagy tíz kiló volt, ami pedig már nem fért bele, kint landolt az ágyon. A nővér azt hitte, hogy szivatom. Közölte, hogy nem úgy van az. Ezután erőt gyűjtöttem, és már a katétereres cuccal a kezemben kimásztam az ágyból, ami most sokkal nehezebben ment. Mire kikecmeregtem, épp az orvos karjaiban landoltam. Persze veszekedés, miért mászott ki, és s egy csomó felesleges kérdés. Ha rápillantottak volna az ágyamra, megértik. Ekkor lecserélték a lepsit, majd figyelmeztettek, hogy többet ilyet ne csináljak. És lőn sötétség. Eljött a harmadik nap.

És reggel megjött egy tündéri fiatal orvosnő. Úgy éreztem, hogy ő az én emberem. Nagyon kedvesen kértem három dolgot tőle. Na, megint egy mesei elem. Elsőként, vetesse ki a katétert, második, engedjen kiülni egy kerekesszékbe, harmadik, engedje meg, hogy délután a saját felelőségemre hazamehessek. A délelőtt első felében nem történt semmi. Gondoltam, újra ki kellene cserélni a lepsit, ezért hát éppen másztam ki az ágyrácsán, mikor megjelent a gyógytornász. Mit ne mondjak, őt is elöntötte a víz a produkcióm láttán, és azonnal visszasegített az ágyba. Bakker. Megmutatta, hogy kell helyesen kiülni az ágy szélére. Na, de előtte levette a rácsot. Hát így könnyű, de próbálja meg katéterrel, és vagy tíz kiló pelenkával. Tornáztunk, ami igazán jól esett. Majd jött a Kánaán. Kicserélték immár negyedszer a lepsimet, és ebédig kint ücsöröghettem a talyigába. Csak előtte egy kb 20 centi széles hevederrel a székhez szorított a gyógytornász. Frankó. Meg sem tudtam mozdulni. Már eltelt egy óra. Én már lezsibbadtam. Aztán baromi dühös lettem, valahogy megtekertem magamon hevedert, a tépőzárat szét, és kiszabadultam, mint Hudini. Ekkor szóltam, hogy egy óra múlva elmegyek. Meg is történt. Otthon rajöttem, hogy ez volt a próba. Ha eddig nem kaptam strókot, akkor egy darabig biztos megúsztam.

*A fotó illusztráció