Egy generáció ment el, csendben, szinte észrevétlenül. A zsúfolt kórházakban, ahol a temérdek munkája mellett az ápoló is csak egy szánkozó pillantással búcsúzott tőlük. A család eközben otthon imádkozott, hogy legalább elbúcsúzhassanak szeretteiktől. De jobbára reggel csörgött a telefon, az orvos tényszerűen közölte, hogy a hozzátartozójuk meghalt, elmondta mi volt a halál oka, mi a teendő ilyenkor, majd "őszinte részvétem a családnak" mondattal zárta a beszélgetést.
A pandémia idején naponta hallottuk, olvastuk a rideg számokat. Valahogy így szólt a tárgyilagos, tényszerű tájékoztatás : tegnap elhunytak száma 154, ebből a többség idős, krónikus beteg. Ez valahogy úgy hangzott, hogy az öregek az rendben van, de hál'Istennek a fiatalok kevéssé fertőződnek meg, aki mégis, az már úgyis beteg volt. Szóval minden rendben.
Hát kérem szépen, semmi nincsen rendben. Azok az időskorúak, akik elhunytak, és akiket csak úgy megemlítünk, mintegy rendben lévő dolgot, azoknak az időseknek, az idősotthonok lakóinak, akik a szeretteink körében vagy otthonaikban éltek, még dolguk volt. Unokákat kényeztetni, a barátokkal sakkozni a parkban, egy kávéra belülni és traccsolni a baratnőkkel. Készültek ők, de nem hitték, hogy ilyen ridegen, a szeretteiktől távol tindulnak el.. Nem ezt érdemelték. A család közelségét, emberhez méltó búcsút, érdemeltek volna. Talán az utóbbi időben, a kritikus állapotban lévő betegnek lehetővé teszik, hogy egy kis időt együtt tölthessenek hozzátartozójukkal.
Nagyjából így történik ez pandémia nélkül is, csak akkor nem dobolja ki a kisbíró, csupán a kórházi személyzeten múlik, hogy a kellő időben telefonál e vagy nem a rokonoknak.

A szüleink, nagyszüleink korosztálya a legnagyobb áldozatai a Covid 19 vírusnak. Elmentek vagy elmennek azok, akinek még jelentettek valamit azok a szavak, hogy óvóhely, bombázás, sorban állni egy darabka kenyérért, jönnek az oroszok, az asszonyok megerőszakolása, a felszabadító sereg, akik úgy lopakodtak be, mint a jótevők, csak később derült ki, hogy itt maradnak egy kis időre, és úgy hívják őket, hogy megszállók.
Azt a korosztályt veszítjük szép lassan el, akik újjáépítették a ll. Világháború után az országot, valahogy próbálták felépíteni az életüket, akik a háború alatt, az óvóhelyen születtek. Amikor már azt hitték, hogy minden jó lesz, nyakukba kapták, és végig küszködték a Rákosi - korszakot, a jegyrendszert, a békekölcsönt, akik vidáman vonultak Május elsején, a magyar és szovjet zászlókkal a kezükben integettek a tribünön páváskodó kedves vezetőknek.

Elmegy a generáció, aki ismerte a rettegést a kapu előtt megállt fekete autótól, aki tudta, hogy mit jelent a koncepciós per, akik tudták, hogy 56-ról csak suttogva lehet beszélni, és azt sem mesélheti el senki az iskolában, hogy apu este a Szabad Európa rádiót hallgatja.
És készülnek azok is, akik a csillebérci úttörőtáborban harsogták, hogy "Mint a mókus fenn a fán..."
Ez a rohadt pandemia elvett tőlünk nem is egy, hanem majd' két generációt.
Nekünk meg főhet a fejünk, hogy vajon megkérdeztünk e tőlük mindent.

folyt.köv.!