Első hallásra noszensznek tűnik még a gondolata is. Hogy lehetne betiltani a halált?

A Norvégiához tartozó  Spitzbergák fővárosa, Longyearbyen, arról híres, csak úgy ismeri a világ, mint ahol nem lehet meghalni. Jelenleg mintegy kétezren lakják a várost, amit 1906-ban egy szénbányászattal foglalkozó vállalat tulajdonosa, John Munroe Longyear alapított.

A sarkköri és az azon túli területek különleges, szinte érintetlen és megközelíthetetlen vidék az emberek számára, szóval nem mondható egy turistaparadicsomnak, bár a helyiek szinte teljesen hétköznapi, átlagos módon élnek és dolgoznak. A vidéken sarkvidéki tundraéghajlat uralkodik, melyre jellemző, hogy a hőmérséklet sosem emelkedik 10°C fölé, és állandóan fújó, jeges szél teszi kellemetlenné a szabadban töltött időt. Emiatt a talaj csak a nyári időszakban enged fel, és ekkor is csak a legfelső réteg. Október végétől február közepéig sarkköri sötétség borítja be a tájat, április közepétől augusztus végéig nem megy le a Nap.

A II. világháborúban a németek lerombolták a várost, az újjáépítést követően azonban ismét sokaknak jelentett megélhetést a bányászat. A 20. században már azok a turisták felfedezték területet, akik képesek dacolni a hideggel, és elég bátrak ahhoz, hogy a jegesmedvék közelségétől sem rettennek meg - gyakorlatilag több a szigeten jegesmedve, mint az ember -, azoknak életre szóló élményt jelenthet a hely. Bár a bányászat még ma is az itt élők felének biztosít jövedelmet, de már ajándékboltok, éttermek, szórakoztatóközpontok nyíltak, sőt 1993-ban megnyitotta kapuit a Svalbardi Egyetemi Központ is, ahol évente több száz diák tanul sarkköri biológiáról, geológiáról és technológiáról. A városka lakói fesztiválokkal szórakoztatják magukat a hosszú teleken. Hatalmas népszerűségnek örvend a január végén megrendezett dzsesszfesztivál, de már hagyományos a novemberi művészeti fesztivál programsorozata is.

Az, hogy a város területén nem lehet meghalni, egy különös természeti jelenségnek köszönhető. A longyerbyeni temető 70 éve bezárt, és nem fogadnak új halottakat. Ennek oka a permafroszt, vagyis a sarkvidéki régiók állandóan fagyott talaja. A halottakat azért szokták eltemetni, hogy ne a felszínen menjen végbe a természetes bomlásuk, hanem a föld alatt. Csakhogy a sarkvidéken a fagyott levegő nemhogy nem segíti, hanem egyenesen akadályozza, hogy megkezdődjön a holttest bomlása, és ugyanez a helyzet a föld alatt is. A temetőt azután zárták be, hogy felfedezték: az ide temetett holttesteket örökre tartósítja a hideg. A permafroszt által megőrzött tetemek nemcsak a horrorfilmrajongók, hanem a tudósok fantáziáját is megragadta. A longyerbyeni holttesteket még manapság is szokták elemezni. Egy tíz éve végzett vizsgálat például egy szövetdarabból kimutatta annak a halálos influenzavírusnak a nyomait, ami az 1917-es járvány során több halálos áldozatot szedett a városkában.

Emiatt a város vezetői rendeletben tiltották meg a területen való elhalálozást. Ha valaki ellenszegül a rendeletben foglaltaknak, és váratlanul mégis ott hal meg, holttestét a szárazföldre szállítják, hogy ott helyezzék örök nyugalomra. A vénségüket megélhetik a saját szülővárosukban az emberek, de a halált már nem. A város idős, halálhoz közeli lakóit hajóval vagy repülőgéppel viszik el egy közeli norvég szárazföldi településre.

De nemcsak meghalni, szülni sem lehet a szigeten, ugyanis a Spitzbergákon nincs erre felkészült kórház. A kiírt időpont előtt három héttel mindenkinek el kell hagynia a lakhelyét. A legtöbben ilyenkor a szülőkhöz, rokonokhoz mennek, és az ottani kórházban szülnek. Az édesanya, akinek nincs Norvégiában rokona, a legközelebbi nagyvárosban, Tromsøben hozhatja világra a gyermekét, az egészségbiztosítás pedig fizeti számára a szállodai szoba költségét akár több hétre is. 

Csak az élet elejét és a végét kell megszervezni, a közepe működik, mint máshol. Csak az elejét és a végét..., de hogy?

Folyt. köv.!

Forrás:https://repjegykiraly.hu/12-dolog-amit-nem-tudtal-longyearbyenrol; wikipedia. hu; skanidinavia.hu;