Forrás: Facebook 

Tegnap óta nem találom a helyem. Török Mónival nem voltunk barátok, csak ismertük egymást még Újpestről, az Izzó lakótelepről, az általánosból. Aztán Szentendrén újra találkoztunk. Mostanában a kapcsolatunk jobbára csak a Facebookra korlátozódott. Sokszor "beszéltünk", általában hajnalban. Reggelente elolvastam a Huppán megjelent cikkeket, de igazán a napi cukikat vártam, a babákat vagy az aktuális sztorijaikat. 

Nem voltunk barátok, csak ismertük egymást, de mikor megtudta, hogy nincs állásom, munkát ajánlott. Nem voltunk barátok, csak ismertük egymást, de felajánlotta, hogy segít összepakolni a könyvem anyagát, és segít kiadni. Nem voltunk barátok, de amikor a férjemnek orvost kerestem, akkor hajnali 2 órakor rám írt, és átküldte egy orvos ismerőse elérhetőségét, aki két nap múlva fogadott minket. Nem voltunk barátok, és mégis nagyon sokat segített nekem. Mennyit adhatott a barátainak, ha én ennyi figyelmet kaptam Tőle.

Még mindig nem fogom fel, hogy elment. Azt éreztem, hogy fáradt, csak azt nem, hogy ennyire. Emlékszem édesapjára, és emlékszem arra is, hogy ő milyen hamar elment.

A francba Török, tudom, hogy sok mindenben hasonlítasz rá, de ebben nem kellett volna követned.  

Nincs folytatás.