40 éve mutatták be a cseh származású Milos Forman filmrendező világhírű alkotását, a Hair-t. 1979-ben nagy durranás volt ez a film a mozivásznon, aminek műfaji meghatározása: folkmusical. Rengetegszer láttam, és ez volt az első film, amit megvettem VHS-n, majd DVD-n. És ez az egyik film, amit évente legalább egyszer megnézek. Szóval minimum negyvenszer, de inkább többször láttam már (a másik két film, ami hasonlóan népszerű nálam: az Annie Hall és a Gyalog galopp). Néhány éve olvastam valahol, hogy az előzetes tervek szerint nem Forman, hanem George Lucas rendezte volna. Vajon az milyen lett volna?

Noha nem rajongok a musicalekért, de ez egy olyan zseniális film, hogy nem is foglalkozom a műfajával, szeretem "szőröstül-bőröstül".

A helyszín a hatvanas évek New Yorkja, a sztori egyszerű: Claude bevonulni készül a seregben, hogy Vietnámba menjen harcolni, de előbb körülnéz egy kicsit a városban. Ott találkozik egy hippi társasággal, Bergerrel és haverjaival. Nekiállnak bulizni, majd meghívás nélkül beállítanak egy puccos partira, azzal a céllal, hogy Claude találkozzon Sheila-val, egy dúsgazdag család lányával. A szerelem  épp csak elkezdődik Claude és Sheila között, amikor a fiúnak katonai kiképzésre kell mennie, amelynek a végén várja a Vietnámba induló gép...

A film alapvető ellentéte Claude és Berger között feszül. Claude megérti a szabad döntés örömét, de mégis saját kötelessége mellett foglal állást, szembehelyezkedik Bergerrel és bevonul katonának. Az ellentét akkor szűnik meg, mikor egy véletlen folytán Berger száll fel a Vietnámba tartó gépre, így mentve meg barátját a biztos haláltól. 

A film két legerősebb jelenetete: Az első, amikor az öntörvényű Berger az asztal tetején őrjöngve kiabálja bele a világba, hogy mit is jelent számára a szabadság.

A másik, az előző ellenpontjaként Berger felszáll arra a repülőre, amely a végzete felé repíti. Az idő és tér összemosódik, csak egyre erősebben dübörög a zene, mialatt a katonák fegyelmezetten masíroznak, köztük Bergerrel, a repülő belsejébe. Háát, ez itten kérem szépen azon pillanatok egyike, amiért  érdemes filmet nézni.

A két csúcspont között belepillantunk, a ma már ismeretlen hippivilágba. Ez alól a magatartás alól kiszaladt a történelem, mára eltűnt ez a fajta közösségi érzés, létezés. Megismerjük a szerelemnek és szabadságnak élő, a háború ellen, LSD-ben fetrengő, lázadó hippiket, és az akkoriban még polgárpukkasztó meztelen jeleneteket. Ezek a képek profi módon felerősítik a kőkemény társadalomkritikai kérdéseket. Mindez dögös dalokkal, kiváló színészi játékkal, jól átgondolt rendezéssel  megspékelve.

A történet látszólagos egyszerűsége ellenére hagy emésztenivalót bőven. Egyén és közösség, háború és béke, szülők és gyerekek, lázadás és rend, lázadás az ősök ellen, generációs és társadalmi ellentétek, mind-mind ma is létező probléma, és az sem vesztett egy szemernyit sem az aktualitásából, ahogy hogy az állam egyre erőszakosabban belemászik az ember életébe, sőt, ami talán még problémásabb, irányítani akarja azt. Az, hogy a fiúkat besorozhatták Vietnamba, ahol meghalhattak, megvannak a máig ható általános tanulságai. Nem mellesleg csúnyán megosztották a társadalmat aszerint, hogy ki az, akit elvisznek katonának, és kit nem. Az egyetemistákat nem sorozták be, viszont aki nem akart egyetemre menni vagy nem jutott be, azt igen. Sokkal több fekete fiatalt vittek el, mint fehéret, mert ők kisebb számban jutottak be az egyetemekre. Ez a szegregáció is rengeteg társadalmi feszültséget szült.

A film elkíséri a nézőt sokáig, nagyon-nagyon sokáig. A barátaim gyakran mondják rám, hogy egy itt felejtett hippi vagyok. Domi egyszer megkérdezte, hogy miért. Magyarázat helyett közösen megnéztük a filmet.

Folyt. köv.!

 Kép: www.magazin.apertura.hu