Ma a könyveim közt keresgéltem, mikor találtam egy cetlit az egyikben, és a címben szereplő félmondat volt rajta, meg néhány gondolat. Fogalmam sincs, hogy mikor írhattam, de gyanítom, hogy akkor, mikor rám zúdult minden rossz, ami lehetséges: anyám halála, kipenderítettek a munkahelyemről, és akkor kezdődött a kisujjamnak az ő remegése. Egyszer valaki azt mondta, hogy Isten csak akkora terhet ró ránk, amennyit elbírunk, meg hogy teher alatt nő a pálma…, ekkora baromságok. Főként, ha még az eddigiekhez hozzátenném, hogy szegény apám, anyám halála után teljesen begolyózott. Szóval, a nesze sánta itt a púp is mondás jobban illet a helyzethez. Azt, hogy hetente lopással vádolt, az csupán a jéghegy csúcsa volt. Aztán jött az én csecse kis diagnózisom. Valószínűleg abban a jó kis depis időszakomban skiccelhettem fel azt a kvázi listát, amit most megtaláltam.

Eddig mindig olyan szép posztokat írtam, Az is igaz, és persze ez a mai is.  

Na barátim, akkor csapjunk a lecsóba, lássuk, mi van előttem? A diagnózissal, gyakorlatilag a pofámba vágták, hogy látóközelbe került a vég lehetősége. Nem az, amiről már régóta tudtam, hanem a korai. Azon morfondíroztam, amit a doktornő mondott, hogy ezzel a jó kis parkival még vagy 20 évig békésen eléldegélhetek. Békésen? Na az túlzás, mert ez a nyavalyás kór szépen, alattomosan romlik, és még mielőtt végleg elküld a 'csába, még egy nyálcsorgatós zombit csinál belőlem. És a végén már annyira szar állapodba kerülök, hogy talán a halál már megváltás lesz.

És most azt, hogy mi van mögöttem? Jó sok minden. Emlékszem 26 éves voltam, amikor a barátnőmnek azt mondtam, akivel végig lumpoltuk a nagy magyar és egyéb európai éjszakákat, hogyha ez (az) lenne az utolsó napom, már akkor többet éltem, mint néhány ember. Mekkora hülye voltam, és milyen jó, hogy nem lett akkor vége.

Ha számot akarsz vetni azzal, hogy mit hagytál magad mögött, az élet alapkérdéseit kell először is feltenned magadnak. Ki vagyok én, mit tettem eddig, miért kapom ezt a betegséget, miért én lettem beteg, miért pont velem cseszett így ki a sors? Ezek végiggondolását egy krónikus betegség kezdetén nem lehet megúszni. Sokan ekkor kerülnek szembe először önmagukkal. Én is. Jól döntöttem ekkor vagy akkor? Hova jutottam? Erre csak a kedvenc Villon idézetemmel tudok válaszolni. Majd olvassátok, és rájöttök, hogy nem sokra.

"Tudom, mi tejben a légy, 
tudom, ruha teszi az embert, 
tudom, az új tavasz mi szép, 
tudom, mely gyümölcs, merre termett, 
tudom mely fán mily gyanta serked, 
tudom, hogy minden egy dolog, 
tudom a munkát, lusta kedvet, 
csak azt nem tudom, ki vagyok." (Apró képek balladája)

Ha belegondolok, hogy ez volt a középsulis füzetem elején, és most is itt tartok, hát akkor túl messzire nem juthattam. És amit elszalasztottam, pótolni már nem nagyon lesz időm. De vajon akarom e pótolni? A fene tudja. Ma eddig jutottam. CSÁ!