Anyósom 97 éves, és készül az útra, a véglegesre. A viszonyunk nem volt felhőtlen, de ki emlékszik már arra. Most az a fontos, hogy minden rendben van. Úgy tapasztaljuk, hogy egy ideje már készül. Megbékélve. Sajnos kórházban van, pedig nem akart sehova menni, sem hozzánk, sem idősek otthonába. Otthonról szeretett volna indulni. Sokáig úgy tűnt, hogy a vágya teljesül, de hiába szerettük volna teljesíteni az utolsó kérését, nem tudtuk. Olyan fájdalmai vannak, amit otthoni körülmények között nem lehet csillapítani. Eddig a fiúk jártak fel hozzá, megetették, beadták a gyógyszereit. Ebédidőben általában egy gondozónő látta el. De volt, hogy  Domi fiam ment ebédeltetni. Jó volt látni az én huszonéves fiamat, amint komolyan véve a feladatát, lelkesen biciklizett fel minden nap a mamához az ebéddel. Szeretettel gondoskodott róla. Fordult a kocka. Korábban a mama vigyázott az unokára, aztán az unoka a nagymamára. Domi nevetve mesélte, hogy a mama a sütit szeretné előbb megenni, de ő nem hagyja. Először beleimádkozta az ebédet, utána veszi elő a sütit. A mama mindezt szeretettel fogadta. Örült a gondoskodásnak. A másik unokája külföldön él a családjával. Mama mindig várja a levelét, sőt ő is, bár már alig olvashatóan, de ír nekik. Szeretettel gondol rájuk, gyakran nézegeti a képeiket, különösen a tündéri dédunokáiét. Mi pedig drukkoltunk, hogy még meg tudja várni a nyarat, amikor hazajönnek. Szerettük volna, ha sikerülne tőlük is elbúcsúznia. Hála Istennek, időben megérkeztek.

Nekem ebben a családi munkamegosztásban inkább logisztikai feladataim vannak, legyen friss ebéd, legyen süti, a hűtőszekrénye ne legyen üres.

A fiúk mesélik, hogy a mama gyakran énekel, főleg református énekeket, ha ők is ott vannak, vele éneklik. 

A mama mindig tiszta, régebben úgy mondták volna, nett asszony volt. Ès az utolsó pillanatig az maradt. Az utóbbi időben szellemileg már nincs toppon, a gondolkodása egyre beszűkültebb, néha már a saját fiáról sem tudja, hogy kicsoda. Már nem csinált szinte semmit, ereje sem volt hozzá. Régebben, mikor eljöttünk tőle, mindig kukucskált az ablakon, és integetett, amíg látta az autónkat. Az utolsó időben már nem ment az ablakhoz, nem integetett. Sajnos, ahogy egyre bizonytalanabb lett a járása, egyre többet elesett. Szegény mindig tele volt sebbel, kék folttal.

Most kórházban van, a sok fájdalomcsillapítótól szinte öntudatlan állapotban telnek a napjai. Nem eszik, nem iszik, már nyelni sem tud. Még megvárta a dédunokákat, gyakorlatilag tiszta pillanatai voltak, mikor a kislányok meglátogatták. Vasárnap már kórházban volt, de mindannyian ott voltunk körülötte, és azt hiszem az volt az utolsó boldog napja. Szorongatta a fia és az unokái kezét, mondani már nem sokat tudott, de ahogy nézte őket, mosolygott a szeme a boldogságtól,.

Hétfőtől szinte egyáltalán nincs magánál. Olyan erős fájdalmai lettek, hogy emelni kellett a győgyszer adagot, amelynek eredményeképpen jobbára csak alszik. Tegnap egyszer felébredt, meglátta a férjemet, és annyit mondott: szeretlek. Elbúcsúzott, úgy ahogy egy anya tud a gyermekétől. Elmondott mindent. Ez a teljesség, egy anya életének esszenciája. 

Természetesen mindennap látogatjuk, és imádkozunk azért, hogy megkapjuk a kegyelmet ahhoz, hogy a mellette legyünk, és el tudjuk búcsúztatni. Ne egyedül kelljen nekivágnia az útnak. 

FOLYT. KÖV.! 

A kép forrása: pixabay.com