Forrás: Wikipedia;

"Jobban szerette a nőket, mint Nagy Szulejmán szultán" - mondta Jovanka Broz férjéről, Josip Bros Titóról. Az idős hölgy arra utalt, hogy sok muszlimhoz hasonlóan Titónak is négy felesége volt, bár nem egyszerre. Életrajzírói a négy feleség mellett számtalan szeretőről és 17 gyermekéről tudnak.

Jovanka Budisavljevic likai (Horvátország délnyugati hegyes vidéke a Plitvicei tavakkal) fiatal szerb partizánlány első pillantásra beleszeretett a nála 32 évvel idősebb Titóba. A második világháborút együtt harcolták végig. Jovanka az őrnagyi rangig vitte a marsall személyi titkárságán. Tito egyik bizalmasának feljegyzése szerint Jugoszlávia vezetője bizonytalan volt, hogy elvegye-e feleségül Jovankát. Attól tartott, hogy egy olyan nő, aki soha nem olvasott egyetlen könyvet sem, nem járt kiállításokra és koncertekre, nem tudna megfelelő first lady lenni, nem lenne képes külföldi diplomatákkal és uralkodókkal megfelelő módon beszélgetni, esetleg szégyent hozna a férjére és országára. Jovanka valóban csak később, már Tito feleségeként tanulta meg az etikettet és a protokollt. Ennek ellenére méltó társa volt Jugoszlávia örökös elnökének.

Jovanka és Tito között a kapcsolat igazából akkor vált szorossá, amikor a lány 1947-ben elkísérte Titót Szlovéniába egy sérvműtétre. Szerelmüket sokáig titkolták, mígnem 1952-ben a nyilvánosság kizárásával összeházasodtak. Ekkor Jovanka 28 éves volt, Tito 60. Az asszony ideális feleségnek tűnt, az első időben nem ártotta magát a politikába, nem vágyott közéleti szerepre, rajongott viszont a briliánsokért és a szőrméért. A magas, csinos, fekete hajú nő ikonná vált a régió országaiban, széles mosolyát - amellyel mindenkit lefegyverzett - a nép "jugó-mosolynak" hívta. Elnökfeleségként levetette a partizánruhát, és Rotschild Klára budapesti divatszalonjában készíttette öltözékét, ahol állítólag volt egy próbababa a méreteivel, amelyeket az évek során folyamatosan módosítottak. Szépségének adóztak azzal is, hogy temetésén gyászzene helyett a La bella ciao című dal szólt.

                    Forrás: Wikipedia;

A Jovanka Broz, Tito társuralkodója című könyvben Aleksandar Matunovic, a volt elnök orvosa azt írta, hogy Jovankát hamar megrészegítette a hatalom, és mindenbe beleszólást követelt. Vasmarokkal irányította az elnöki rezidenciát. Minden hivatalos látogatáson, minden döntéshozásban részt vett, tanácsokat adott férjének. Amikor Tito hetvenéves lett, többen is úgy gondolták, hogy ideje nyugdíjba vonulnia, ő viszont továbbra is Jugoszlávia elnöke akart maradni - írta Matunovic. A politikai ellenfelek mellett Jovanka is szerette volna folytatni azt, amit Tito elkezdett. Úgy gondolta, hogy a vezér halála után ő veheti át a helyét. Első, egyben utolsó önálló lépése a vesztét is okozta. Egyesek szerint az asszony 1976-ban a hadsereg néhány szerb tábornokával találkozott, és az egyre többet betegeskedő Tito félreállítását tervelte ki, ám a „trónkövetelők” rossz szemmel nézték a feleség ambícióit, és ügyes intrikákkal Jovanka ellen fordították Titót. Az igazságról feleség és férj egyaránt hallgatott. Az asszony azonban olyan hirtelen tűnt el a politikai életből, mint amilyen gyorsan berobbant oda. 1977-ben a norvég miniszterelnök Belgrádba érkezésekor még ott volt férje oldalán, az elutazás előtt azonban már eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Jovanka házi őrizetbe került, és nem is találkozhatott többé Titóval annak 1980-ban bekövetkezett haláláig. Az asszony 33 évvel élte túl férjét, 2013-ban hunyt el Belgrádban.

FOLYT. KÖV.!

Források: wikipédia ; mult-kor.hu; hvg.hu ; origo.hu;

Dalí és Gala; Forrás: Salvador Dalí Foundation

Gala Dalí 1894. szeptember 7-én született Oroszországban, Elena Diakonova néven. A jómódban felnőtt lányt 18 évesen tüdőbaj kínozta, ezért a szülők egy moszkvai orvos tanácsára egy svájci szanatóriumba küldték. Itt ismerkedett meg a francia származású Paul Éluarddal, akit nyomban elvarázsolt a lány szépsége és feltűnő orosz akcentusa. Paul éveken át udvarolt Galának, majd 1917 februárjában Párizsban összeházasodtak. Kapcsolatukból leánygyermek is született, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Gala anya és feleség szerepre egyaránt alkalmatlan. Gala - férje tudtával - éveken át szerelmi viszonyt tartott fenn Ernst Max festővel, majd később az asszony életében számtalan jelentéktelen szerető váltogatta egymást. Gala 1929-ben Spanyolországban ismerte meg Salvador Dalít, aki beleszeretett a nála 10 évvel idősebb, kicsapongó életet élő férjes asszonyba. Éluard, aki mindvégig tudott felesége összes kalandjáról, meg volt győződve arról, hogy Gala és a festő kapcsolata nem lesz hosszú életű. Ebben azonban tévedett, és Paul sohasem tudta feldolgozni, hogy neje az ifjú festő miatt örökre elhagyta. Salvador Dalí és Gala Éluard 1934-ben a párizsi spanyol konzulátuson házasodott össze. Dalí festett, Gala pedig intézte a könyvelést és a titkárnői feladatokat.

Gala volt a nőiesség maga: vonzó, csábító és titokzatos. Királynői tartásával, visszafogottságával, hipnotikus tekintetével maga volt a szexualitás. Mindez műveltséggel és kulturáltsággal párosulva még izgalmasabbá tette. Gala már Dalí előtt is jó néhány művészt megbabonázott és inspirált, szüksége volt arra, hogy csodálják, imádják - akkor is, ha közben épp férjnél volt. Dalí a megismerkedésükkor még teljesen ismeretlen volt, nem élt fényűző életet, az apja tartotta el, nem igazán kimagasló életszínvonalon. Ekkoriban a festő rossz pszichés állapotban volt, kényszerképzetek gyötörték, állandó depresszió kínozta, ami félelmetes nevetőgörcsökben csúcsosodott ki. Gala volt az egyetlen ember, akinek Dalí meg tudott nyílni. Amikor Dalí apja megtudta, hogy fia egy férjes asszonnyal folytat viszonyt, elkergette őket a házából. Így a pár a festményekért kapott pénzen Port-Lligatban vett egy víz-, villany- és fűtés nélküli viskót. Itt éltek szegényesen, egészen Gala asztmás köhögő rohamainak kiújulásáig.

Az asszony többek közt betegségére hivatkozva tudta rávenni a festőt, hogy utazzanak Párizsba. Amíg Dalí festett, addig ő házalt a képekkel - vajmi kevés eredménnyel. Ám végül egy nagyobb megrendelés vetett véget életük siralmas és nehéz szakaszának, és lehetővé tette, hogy a festő visszavonulhasson szeretett falujába. Gala tisztában volt vele, hogy ez a kapocs elengedhetetlen Dalí lelki egyensúlyához, ezért önkéntes száműzetésbe vonultak a világ végére. De azt is tudta, hogy egy ilyen tehetséges festőnek tévedés lenne teljes izoláltságban élnie. Ezért beteg tüdejére hivatkozva a hideg hónapokra rendszeresen felcsalta Dalít a francia fővárosba, ahol tárt karokkal fogadták őket a felsőbb körökben.

A festő egészen élete végéig meg volt arról győződve arról, hogy az asszony gyógyította ki őt az őrületéből. Ennek a két embernek megdöbbentő szimbiózisa egy fél évszázadon keresztül, egészen Gala 1982-ben bekövetkezett haláláig tartott. Az asszony, annak ellenére, hogy első házasságából volt egy leánya, minden vagyonát a festőre hagyta. Gala halála után Dalí egészsége megrendült, több alkalommal szándékosan éheztette magát, és nem vett magához folyadékot, abban a reményben, hogy így meg tudja ölni magát, de még több év szenvedés várt rá, végül a szíve vitte el. 84 esztendős korában Figueresben temették el, ott ahol született.

Salvador Dalí és Amanda Lear; Forrás: Pinterest

A '60-as években Dalí megismerkedett Amanda Learrel, s ez felborította az addig pompásan működő, kölcsönös megbecsülésen és bizalmon alapuló házasságát. A festő a hetvenes-nyolcvanas évek underground, majd diszkóikonjával, Amanda Learrel egyajta "spirituális házasságban" (idézet Steiner Kristóftól) élt. Amanda édesapja francia–angol, édesanyja orosz származású. A lány Franciaországban és Svájcban nevelkedett. Mire nagykorú lett, az angol és francia mellett beszélt németül, olaszul és spanyolul. Aztán Párizsban, majd Londonban tanult festészetet. Fiatal lányként természetesen nem vetette meg a szórakozást sem, egzotikus megjelenésének köszönhetően a londoni éjszakai klubélet kedvelt alakja lett. Közeli kapcsolatba került a Rolling Stones fiatalon elhunyt tagjával, Brian Jonessal is. Londonban figyelt fel rá Catherine Harlé, egy neves modellügynökség vezetője. Amanda 1965-ben tért vissza Párizsba, ahol modellként kezdett dolgozni. Ott találkozott a világhírű festőművésszel, aki felkérte, hogy legyen állandó modellje. Kapcsolatuk mintegy másfél évtizedig tartott. Dalí volt, aki a reklám érdekében később elterjesztette múzsájáról, hogy valójában férfi.Ezt Amanda számos aktfotósorozattal igyekezett cáfolni. A szürrealista alkotó és Amanda Lear közötti 18 évig tartó szoros kapcsolat alatt Dali sok vásznán megörökítette a múzsájának tekintett Amandát. 

Gala és Dalí, az egymással mindvégig bensőséges viszonyban álló házaspár - néhány évi különélés után - végül 1976-ban Púbolban ismét összeköltözött.

FOLYT. KÖV.!

Források: Wikipedia; she.hu; ng.hu; life.hu; Pinterest;

Nagyezsda Konsztantyinova Krupskaja; forrás: Wikipedia

A korábbi blogomban jobbára olyan nőket mutattam be, akik valamiért különlegesek voltak: szépek, okosak, tehetségesek, kreatívak, legrosszabb esetben kicsit "lököttek". Most azonban egy olyan sorozatot tervezek, amelyeknek szereplői látszólag mindössze azzal az egy "különleges" tulajdonsággal rendelkeztek, hogy "feleségek" voltak... Néhány név, azok közül, akikről írni szeretnék: Nagyezsda Konsztantyinova Krupskaja, Lenin leghűségesebb társa, felesége, valamint Inessza Armand a szerelme; Elena Ceausescu, Nagyezsda Allilujeva, Sztálin felesége, Rachele Mussolini, Nedzsmije Hodzsa, a véreskezű albán diktátor, Enver Hodzsa felesége, a Csian Csing álnéven ismert asszony, Mao Ce-tung kínai vezető negyedik, s egyben utolsó felesége, Szádzsida Tulfáh, Szaddam Huszein első felesége.

Nagyezsda Konsztantyinova Krupskaja, Lenin felesége, valamint szerelme Inessza Armand

Krupskaja  1869. február 26-án (az ortodox naptár szerint február 14-én) született Szentpéterváron. Elszegényedett nemesi-katonatiszti családból származott. A gimnázium után beiratkozott a szentpétervári női főiskolára, ahol egy évet tanult, majd megismerve a marxi eszméket, propagandista lett és munkásiskolában tanított.

1894-ben Szentpéterváron, egy marxista vitakörben ismerkedett meg Leninnel, akinek segítségére volt a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására elnevezésű szervezet kiépítésében. Lenint és társait 1895-ben letartóztatták, egy évvel később Krupskaja is hét hónapra börtönbe került. Ezután három évre száműzték, de elérte, hogy mint Uljanov menyasszonya ő is Szibériába kerüljön. Házasságot 1898 nyarán, Susenszkoje faluban kötöttek, Az asszony 1898-ban lépett be az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, ahol különböző álnevek alatt tevékenykedett. Száműzetésének letelte után Németországba emigrált, tagja lett az Iszkra című pártlap szerkesztőségének, majd pártszakadáskor a bolsevikokhoz csatlakozott. Az 1905-ös forradalom idején visszatért Oroszországba, a Központi Bizottság titkára lett, de a forradalom leverése után ismét emigrációba kényszerült. Pártmunkával foglalkozott, tanított a franciaországi bolsevik pártiskolában, pártlapok szerkesztőjeként, Lenin titkárnőjeként dolgozott.

A házaspár 1917 áprilisában tért haza. Ezután Krupskaja Leninnel együtt részt vett a forradalmi eseményekben, majd a hatalom megragadása után bolsevik eszmeiségű ifjúsági szervezetek létrehozásán munkálkodott, oktatás- és művelődéspolitikai kérdésekkel foglalkozott. 1924-től tagja volt a párt Központi Ellenőrző Bizottságának, 1927-től a Központi Bizottságnak, 1929-től haláláig a művelődésügyi népbiztos helyetteseként egyik kialakítója volt a szovjet népoktatási rendszernek.

Férje 1924. januári halála után, a sztálini terror kibontakozásakor Lenin özvegyeként némi védettséget élvezett, ezt kihasználva megpróbált szembeszállni a parancsuralmi rendszer egyes megnyilvánulásaival. Sztálin ezt nem vette jó néven, és gyakorlatilag félreállította: bár Krupskaja haláláig tagja maradt a KB-nak és a Központi Végrehajtó Bizottságnak, de csak könyvtárak felügyeletét, múzeumok szervezését bízták rá.

Az asszony több könyvet írt Leninről, a bolsevik párt történetéről, a kommunista nevelésről, a pedagógiai tudományok doktoraként 1931-től tagja volt a Szovjet Tudományos Akadémiának. 1939. február 27-én halt meg, hamvait a Kreml falánál temették el.

 Inessza Armand; forrás: Wikipedia

Leninnek a házassága idején volt egy nagy szerelme akit ugyancsak a mozgalomban ismert meg: Inessza Armand. A francia származású arisztokrata asszony Élisabeth d’Herbenville-ként látta meg a napvilágot, s apja halála után került a moszkvai rokonokhoz. 20 évesen feleségül ment a textilgyáros Alekszandr Armandhoz. A gazdag nők élete azonban túlságosan unalmasnak bizonyult számára. Előbb férje öccséhez költözött, ám nemcsak a szabad szerelem, hanem a bolsevizmus eszméje is elragadta. Egy párizsi útján 1909-ben ismerkedett meg Leninnel, aki első látásra beleszeretett. Az ekkor 39 éves férfi már 11 éve házas volt. Krupskaja tudott a viszonyról, a „forradalom” győzelme után azonban finoman a férje értésére adta, hogy ideje véget vetni a kapcsolatnak. A pár formálisan szakított ugyan, a szerelem azonban tovább lángolt közöttük.

Az 1920-ban kolerában meghalt Inesszát ólommal bélelt koporsóban, állami ünnepség kíséretében, a Vörös téren temették el. "Lenin felismerhetetlen volt. Úgy éreztük, bármelyik pillanatban összeeshet - tudósított Alekszandra Kollontaja. - Egész testéből sütött a bánat. Mintha teljesen összement volna.. Szemei fátyolosak voltak a visszafojtott könnyektől."  Sokan tudni vélik, hogy e szerelemnek gyümölcse is lett. A litvániai Marijampoléban például biztosak abban, hogy az 1944-ben a harcokban elhunyt, s a város temetőjében nyugvó Andrej Armand apja valójában Lenin. Andrej azonban ötéves volt, amikor Inessza megismerkedett a bolsevik vezérrel. Mások ugyanakkor állítják, hogy Inessza és Lenin közös gyereke Alekszandr Steffen néven Svédországban van eltemetve.

Valójában ennek már nincs jelentősége, a legendák azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet idők álszent kirakata mögött a bolsevik vezetők szinte a mai rocksztárokhoz hasonló szerelmi életet éltek. 

Helen Rappaport brit író-történész szerint a hivatalos szovjet történetírás teljesen hiteltelen képet alkotott az államférfiról, akiről ő viszont az Összeesküvő c. könyvében  szépítgetés nélkül írt.

Az Összeesküvő egyik fejezete Lenin Párizsban töltött négy évéről szól. Az európai szexipar fellegvárában Lenin sok kísértésnek volt kitéve, főleg egy olyan férfi, akinek a felesége krónikus pajzsmirigygyulladása (Basedow-kór) miatt állandóan betegeskedik, vagy elsorvadt libidója miatt nem él nemi életet. A szerző felteszi a kérdést: Lenin valóban minden idejét a könyvtárban vagy a bolsevikok által látogatott, "politikailag korrekt" kávéházakban töltötte, amint azt a szovjet életrajzírói állították? Az általa felkutatott emlékiratokra hivatkozva azt állítja, hogy a kommunizmus megalapítójától egyáltalán nem volt idegen a bohém életmód, sőt bordélyházakat is látogatott. Rappaport részletesen leírja Lenin és Inessza Armand románcát, akibe a későbbi forradalmi vezető szenvedélyesen beleszeretett. A brit történész szemében Lenin cinikus opportunistának bizonyult: a párttaktikát a helyzettől és a remélt politikai előnytől függően változtatgatta. Talán éppen ebben rejlett rendkívül taktikai tehetsége. Kíméletlen és könyörtelen, céljai érdekében gátlástalanul kihasználta embertársait.

FOLYT. KÖV.!

Források: Wikipedia; mult-kor.hu; origo.hu; mno.hu; kulturpart.hu;

Evelyn De Morgan: Kasszandra (1898)  Kép forrása: The Athenaeum

Kasszandra trójai királylány, Priamosz trójai király és Hekabé leánya volt. Szépsége olyan vakító volt, hogy fénye elérte az Olümposzt is. Így történt, hogy Apollón szemet vetett a halandó szépségre, és el akarta csábítani. Kasszandra szerelméért cserébe azt kérte Apollón istentől, hogy ruházza fel a jóslás képességével. Miután Apollón teljesítette kérését, a lány nem tartotta be ígéretét, és elutasította Apollón szerelmét. Apollón bosszút állt. A haragos isten a lány szájába köpött, s ennek az lett az eredménye, hogy jóslatainak soha senki nem adott hitelt. Jósigéit önkívületben, az istenségtől megszállva nyilvánította ki, az orákulumok módjára.

A szép hercegnő mindent előre látott, mégsem hitt neki senki. A trójai háborúban sokszor próbált segíteni hazájának, de sosem hallgattak rá. A háború végén, amikor az ajándék falovat begördítették Trója falai mögé, azt tanácsolta, hogy égessék el, mert pusztulást hoz a városra. Hiába óvta a népét, hogy a faló maradjon csak extra muros (a falakon kívül), a trójaiak bolondnak nevezték, és már előre ünnepelték győzelmüket.

Még azon az éjszakán Tróját feldúlták az akháj seregek. Kasszandra Athéné szentélyébe menekült, de Aiasz (híres harcos a görög mitológiában) megtalálta és megerőszakolta. Ezután a sereg vezérének, Agamemnónnak (mükénéi király) adta át a jóstehetségű királyleányt hadizsákmányként. A király hazavitte magával Kasszandrát, akinek az úton két gyermeke született. Az utazás alatt többször is próbálta figyelmeztetni urát, hogy otthonában meg fogják gyilkolni, a király azonban nem hitt neki. Így aztán miután kikötött a hajó Mükénében, és Agamemnón a palotába ment, felesége, Klütaimnésztra és Aigiszthosz, aki távollétében az asszony szeretője lett, orvul meggyilkolta és vele együtt Kasszandrát is. A király alakját legplasztikusabban Homérosz Iliásza mutatja be.

Aiszkhülosz Agamemnón című tragédiájában Kasszandra nemcsak urának halálát, hanem önmagának és Agamemnóntól született két gyermekének közeli végét is megjósolja. Euripidész Trójai nők című tragédiájában, amikor Agamemnón elé hurcolják, önkívületben jövendöli meg ő és más görög vezérek szörnyű végét.

Kasszandra megbecstelenítését számos zseniális művész álmodta kőbe és vászonra. Evelyn de Morgan festőnő a leginkább szimbólummá vált pillanatban örökíti meg a szegény lányt: a feldúlt város láttán tehetetlenségében haját tépi.

Neve a megvetett jóslatok révén fogalommá vált, pl. Kossuth híres „Kasszandra-levele”. De miért aktuális ma is Kasszandra története? Ha csak arra gondolunk, hogy hány tudós figyelmeztetett már nyilvánosan a modern idők fenntarthatatlan fejlődésére. A tét a Föld, amely megsemmisülhet az emberiség önpusztító cselekedetei miatt. Gondolom, a párhuzamot nem kell magyaráznom.

FOLYT. KÖV.!

Források: wikipedia;

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold! 

Folytatom a megkezdett, híres/hírhedt nőket bemutató, valamint az elsősorban nőket érintő témákkal foglalkozó posztjaim sorát.

A szülés az ősi kultúrákban mindig spirituális aktus volt, összekapcsolt múltat, jelent és jövőt. A szülésről szóló mítoszok szerves részei a mai napig élő újjászületési rituáléknak. Sok teremtésmítoszban az isten vagy az istenanya lelket lehel egy agyagfigurába, vagy más, isteni kéz által formált tárgyba, segítségül hívva a természet összes erejét. A keresztényeknél Krisztus születésének ünnepe központi helyet foglal el a vallási ciklusban. Az ismert azték Születés-Istennő figuráján a világ összes asszonyának ereje, és minden isten anyákat segítő ereje megjelenik. A guatemalai bábák egy különleges furulyán játszanak vajúdás alatt. A bába a furulyaszóval az ősök szellemeit hívja az anya és a gyermek megsegítésére. 

A legősibb társadalmakban a szüléssel szemben a közösség közömbösen viselkedett, a szülőnőt magára hagyták, teljesen egyedül kellett világra hoznia a gyermekét. Gyakorlatilag a 20. század elejéig csak ritka esetben tartották fontosnak, hogy orvos is jelen legyen a szülésnél. A gyermek születése mindig az asszonyok körében folyt le, női területen, ahonnan a férfiakat kizárták, és az asszonyok nagyanyáik tapasztalatait használták fel.

Ókor és középkor

Az ókori Görögországban az anya egy párnázott széken ült, egy másik nő karjára támaszkodott, míg a bába a földön guggolva várta, hogy felfoghassa a gyermeket. A középkori Európában az asszony barátokat és szomszédokat hívott, hogy segítsék őt szülés alatt és gondozzák a gyermekágyas napokban. Ezeket az asszonyokat úgy emlegették, mint "az Úr Nővérei", - angolul God Sibs, vagy Sisters in God. A férfiak elhagyták a házat, a nők pedig átvették az irányítást. A God Sib kifejezés fokozatosan átalakult, mára gossip (pletykafészek) lett belőle. A történelem során a szülés mindig a nők munkája volt, és minden asszonytól elvárták, hogy tudja, mit kell tennie. A bábák házról-házra jártak szülőszékükkel, és rendszerint a maguk gyűjtötte gyógyfüveket vagy más gyógyszereket tartottak maguknál. Ezek egy része főleg varázsszerként hatott. Az egyik ilyen szer a szenteltvíz, amibe olyan papírdarabkát áztattak, amelyre ima, vagy bibliaidézet volt írva. Ha ezt az anya megitta, a szülés meggyorsult. Voltak olyan szerek is, amelyek valóban tartalmaztak szülést segítő hatóanyagokat. Bizonyos praktikák, mint például a járkáltatás, a has és a derék dörzsölése, üvegbe fújatás (fújás közben a hasizmok nyomást fejtenek ki a méhre, ezzel a méhlepény könnyebben távozik) hatékonyak voltak a szülés felgyorsításában.

Jamaikában a hagyományos bábák (a "nanák") egy olyan keveréket- "öt fűszer teát"- használnak, aminek biokémiai elemzése során kiderült, hogy erősíti a méhösszehúzódásokat. A malajziai bábák közt elterjedt a kiszárított macskaméhlepény alkalmazása. Ha a szülés nagyon lassú, ezt vízben feloldják és megitatják az anyával. A szer hivatásos szülésznők szerint is jó hatással van az elhúzódó szülésre. Dél-Amerikában és Malajziában a bábánál van egy különleges formájú palack, amibe az asszonynak akkor kell belefújnia, ha a placenta nem akar megszületni. A fújás közben s a hasizmok nyomást fejtenek ki a méhre, ami elősegíti a méhlepény könnyebb távozását. A legtöbb módszert varázslásnak tekintették, ezek jó részét a katolikus egyház tiltotta, pedig az eszközök, gyógyszerek a bábák sok évszázados gyakorlata alapján formálódtak olyanná amilyenek.

Újkor

A szülést minden családban ünnepi eseményként tartották számon. Ennek főleg az asszonyok között volt nagy jelentősége, hiszen erősítette a női közösséget, és az egymás iránti kapcsolatokat. A szülés szociális jellege hangsúlyosabb volt Észak-Amerikában a 18. és a 19. század folyamán, amikor megindult a bevándorlás Európából. A szekereken, fakunyhókban és kis faluközösségekben élő asszonyok egyre távolabb kerültek női rokonaiktól. Emiatt a közeli farmokon lakó asszonyok segítettek egymáson, mert tudták, hogy amikor majd ők szülnek, őket is a szomszédok fogják segíteni: ágytakarót és gyermekruhát varrtak, átvállalták a házimunkát és a gazdaság gondjait addig, amíg az anya újra munkaképes nem lesz. Amint azonban a bevándorlók megvetették a lábukat az új kontinensen, és sikereket értek el a gazdasági életben, elpártoltak az európai szülési módot képviselő bábáktól és férfi orvosokhoz fordultak.

A szülészeti praxis nagyon vonzó volt a korabeli orvosok számára, mert, ha egy családban már világra segítettek egy gyermeket, nagy volt a valószínűsége, hogy a család háziorvosává is válhattak. Ha orvost hívtak a szüléshez, akkor is kívánatos volt, hogy legalább egy nő jelen legyen, és segédkezzen. Ha csak kevés asszonyt tudtak segítségül hívni, akkor a férjre is szükség volt: az anya az ő ölében ülve adott életet a gyermeknek.

Szülés az uralkodó családokban

Elsősorban az angol és a francia királyi udvarban volt népszerű szokás, hogy a trónörökös születése nyilvános eseménynek számított, amelyet csupán a kiváltságosok tekinthettek meg, például a királyi udvar legmagasabb rangú nemesei, és a különösen fontos vendégek. A versailles-i palotában például a királynő hálószobája volt az egész palota egyik legnagyobb terme, éppen azért, hogy elférjen benne a nézősereg. Feljegyzések szerint Marie Antoinette-et majdnem összenyomta a közönség szülés közben, a nagy tömegben alig lehetett levegőt kapni, a nézők közül pedig többen a szekrény tetejére másztak, hogy lássák a világrajövetelt. Angliában pedig Modénai Mária királynő 200 néző előtt adott életet 1688-ban gyermekének.

Ennek a furcsa szokásnak a lényege, hogy a jelenlévők a saját szemükkel láthatták, hogy valóban megszületett a trónörökös, nem csupán egy elcserélt gyermeket kiáltanak ki magukénak. Az utódlás kérdése akkoriban mindennél fontosabb volt, így annak bizonyítása, hogy tényleg megszületett a királyi gyermek, és az történetesen fiú, a későbbi trónra lépés legitimációja szempontjából komoly jelentőséggel bírt.

Az angol királyi családnál sokáig szokás volt, hogy nem vonultak be a kismamák a kórházba szülni, hanem a Buckingham palotában hozták világra a gyermeküket. Vilmos herceg volt az első trónörökös, aki 1982-ben szülészeten jött világra.

Szülési pozíciók

A vízszintes szülési pozíció ritka a hagyományos kultúrákban. Az afrikai asszony, aki négykézláb áll, a kezével egy tuskón támaszkodik, megteheti, hogy előre-hátra ringassa magát, miközben a háta mögött égő tűz melegíti a gátat.

Más esetben az anya guggolhat, átölelve egy fatörzset, vagy egy földbe vert karót. Ez az afrikai szokás folytatódott a karibi rabszolgák körében. Minden cukornád-ültetvényen volt egy olyan fa, amit mindenki csak "szülőfaként" ismert. Amikor az anya úgy érezte, hogy eljött a szülés ideje, ő, és két másik nő kilépett a cukornádvágó rabszolgák hosszú soraiból, és a szülőfához mentek.

A bábák a táncot is alkalmazták - ez a mozgás hivatott arra, hogy elősegítse a magzat fejének a leszállását és elfordulását, valamint, hogy jó kontrakciókat váltson ki. Egyiptomban a beduin-arab asszonyok ma is megtanulják a medence mozgatásának bizonyos módját, ami segíti őket a szülésben is. Ha egy asszony szül, egy társa körbetáncolja őt, és arra bíztatja, hogy hasonlóan forgassa a medencéjét, így segítsen gyermekének. A hastánc tehát korántsem pusztán egy lokálokba való műsorszám, vagy idegenforgalmi látványosság, hanem az asszonyok életet adó erejének jelképe.

A leggyakoribb az a pozíció, amit az indián istenanya-szobor is mutat: az anya áll, az őt segítő asszony pedig, - egy kicsike figura - a lábainál kucorog a földön, hogy felfogja a gyermeket. Talán ez az a kép, ami leginkább kifejezi: az asszony a szülés főszereplője, segítője pedig alkalmazkodva és alázattal szolgálja a természet (az Istenanya) erejét.

FOLYT. KÖV.!

Források: nice.hu; napidoktor.hu; http://www.origo.hu/tudomany/elet/20020103aszules.html; pixabay.com (kép);

Ma is tanultam valamit. Lehet, hogy ez is egy olyan fogalom, amit rajtam kívül mindenki ismer. Sebaj, hátha lesz még valaki, akinek tudok újat mondani a mai szösszenetemmel.

Több pszichológus is foglalkozik, illetve foglalkozott ezzel a témakörrel. Az átkeretezés nem más, mint egy problémát új nézőpontból láttatni, illetve új értelmet adni egy problémának. Tulajdonképpen ez egy viselkedésmód. Ha egy állítást vagy eseményt átkeretezünk, az megváltoztatja a jelentését, ezzel együtt változik a közlés, a viselkedés vagy az esemény ránk gyakorolt hatása. Az átkeretezéssel a különböző konfliktushelyzetekben keletkező feszültségeket lehet megfelelő mederben tartani. Az én olvasatomban ez egy mentális önvédelmi technika.

A gyerekek is könnyen megtanulják a perspektívaváltás technikáját, amivel új értelmezést kap egy helyzet úgy, hogy csupán nézőpontot váltunk. Ha csak egy pici részletet is megváltoztatunk, a teljes kép megváltozik. Az új „keret” megváltoztatja az események, emberek, érzelmek jelentését, és így a viselkedést, a reakciót is. A negatív helyett erősítjük a pozitív érzelmeket, majd élvezzük annak hatásait.

Egy példa az átkeretezésre:

"Egy alkalommal a cipészmester két árust küld a sivatagba, hogy minél több cipőt adjanak el. Érkezésük után mindkettő táviratot küld a megbízójának. Az egyikük elkeseredetten írja:

– Főnök, a reggeli géppel visszafordulok. Képtelenség itt cipőt eladni, mindenki mezítláb jár!

A másik árus ugyanakkor így lelkendezik:

– Főnök, ez fantasztikus! Küldj még árut, ez a világon a legjobb hely, itt még mindenki mezítláb jár!"                                                          

Az első árus jó példa arra a csapdára, amelybe mi is (én biztosan) oly gyakran beleesünk. Ez a kesergés, az önsajnálat, a negatív hozzáállás csapdája. Sajnos szívesen nyalogatjuk a sebeinket, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez infantilis viselkedés. Én épp mostanában éltem át egy efféle helyzetet. Ha csak néhány kommentet elolvasol a Facebookon, kiderül, hogy a mennyire igazam van. Ez ma már divat. Különösen az oktatással, neveléssel és a gyógyítással (direkt nem az egészségügy kifejezést használom) kapcsolatos cikkek adnak lehetőséget a negatív vélemények megjelenítésére. Nagyjából ezek azok a privilegizált témák, amelyekhez "mindenki ért". És ezekhez illik néhány "jó szót" szólni.

Ezt valaki nagyon találóan „szellemi orrturkálásnak” nevezte. Mit jelent ez? "Az orrturkálás ugyan nem fertőz, de roppant gusztustalan, és azonnal undort, hányingert vált ki a jelenlévőkben." Tulajdonképpen nem fertőző betegségről, csak ártalmatlan szokásról beszélünk. Annak ellenére, hogy ez az "ártalmatlan szokás" hatékonyan rontja a légkört. Erős undort érzünk egy ilyen közegben.

A panaszkodás a másik gyakori dolog, ami szintén jellemző ránk, pedig tudjuk, hogy elfecsérelt idő, amit erre fordítunk, és meglehetősen kártékony is. Ezért a luxusért akár a lelki egészségünkkel is fizethetünk.

"Ha engedek annak, hogy rosszat gondolok erről a rossz világról, az azt jelenti, hogy ez a rossz világ bennem van. Ha öröm van bennünk, akkor egy kis új világot alkotunk. Itt kezdődik az új keresztény világ. Akinek a szívében öröm van, annak a világ nem gonosz, hanem gyenge, amely segítségre szorul. És mi segítünk, az örömünket adjuk a világnak." (T. Beller)

Az átkeretezés tehát egy nagyszerű technika, általa más értelmezést kaphat ugyanaz a helyzet. Az új „keret” megváltoztatja az események, emberek, érzelmek jelentését, és ezáltal a viselkedést, a reakciót is. Minden kár haszonnal jár!– tartja a közmondás. Persze a tények ettől még nem változnak meg, de a hozzáállásunk más lesz. A keretezésben inkább a jobb agyféltekéhez ( ez a félteke a kreatív és fantáziadús) kapcsolható megoldások segítenek, mert valóságos kibillentésre van szüksége az agyunknak ahhoz, hogy a szokásos sztereotípiákat elhagyja.

Kétségtelen, hogy jó ez a technika, és valószínűleg ösztönösen már régóta használjuk is. A kérdést inkább úgy teszem fel, hogy részt kívánunk e venni ebben a médiából felénk ömlő szellemi környezetszennyezésben vagy nem. Mi döntjük el, hogy az erőnket, időnket mire használjuk. Nem akarok álszent lenni, tudom, hogy ezeket a kérdéseket elsősorban magammal kell tisztáznom. De ha kevesebbet foglalkozom mindenféle hülyeségekkel, a keretezni valóm is kevesebb lesz.   

Hát ez van Pajtikák!

Felhasznált forrás: Pécsi Rita: Az új "keret" megváltoztatja az események, emberek, érzelmek jelentését; magyarkurir.hu; lifemagazin.hu; mindset.co.hu;

Mostanában olvastam "Egy elrontott generáció" címmel a http://hildasagok.blog.hu/ oldalon egy posztot. Elgondolkodtam, hogy tényleg, ilyen katasztrofális lenne a helyzet? Kerestem a források között azokat a kutatást/kutatásokat, amelyekre a blog írója hivatkozik. De ilyent egyet sem találtam. Akkor vajon mire alapozza a meglehetősen lesújtó megállapításait a szerző? Nekem egy 23 éves egyetemista fiam van. Elég közelről ismerem ezt a korosztályt. És az én fiam nem különleges, ő csak egy a generációjából. Sok mindenben nem értek egyet, de azt sem mondom, hogy nincs az írásban egy fikarcnyi igazság sem. Csak hát egy közhely-halmaz. Ezért arra gondoltam, reflektálok rá. Első problémám, hogy a bejegyzés írója nem pontosítja, hogy melyik generációra gondol?  Csendesen megjegyzem, hogy aki az említett írást kritika nélkül elfogadja, az önmagáról is véleményt mond.

A generáció-elmélet két amerikai szerző, William Strauss és Neil Howe nevéhez fűződik, akik az utóbbi két évtizedben több könyvet is írtak erről a témáról. Generations (1991) című könyvükben az amerikai történelmet az egymást követő generációk történeteként tekintik végig, és azt állapítják meg, hogy egy adott generáció tagjai nagyon hasonló világlátással és értékrenddel rendelkeznek. Egy ember élete nagyjából nyolcvan év, ami alatt négy generációváltás történik. 

Az 1920 után születetteket általában hat csoportra szokás osztani. A hat generáció közül csak azokra térnék ki, akikre a poszt írója gondolhat. Ők a mi  gyerekeink, esetleg unokáink.

Az Y generáció egy új típusú nemzedék, s mivel a születését az 1980-as évek eleje és nagyjából 1995/2000. év közé teszik. Itt, ahogy a következő generáció meghatározása esetében is nagy a szórás, eléggé eltérő éveket határoznak meg a kutatók. Szokták őket „ezredfordulós” generációnak is nevezni. Ők a mai fiatal felnőttek, esetleg idősebb kamaszok. A modern technika és a számítógép nélkül el sem tudják képzelni az életüket. Ezzel együtt azonban igen gyakorlatiasak, már iskolás korukban tudtak számítógépezni és mobiltelefont használni.

Velük kapcsolatban használják a „Pán Péter-szindróma” fogalmat, amely azt jelenti, hogy többségük még otthon, a szüleikkel él, a szülők főznek, mosnak rájuk, nincs rezsiterhük, stb. A jelenség gyakran további tanulás, újabb diploma -,illetve tudományos fokozat megszerzése társadalmilag preferált (lifelong learning) formájában nyilvánul meg. A fogyasztás tekintetében a Pán Péter-szindróma fogalma leegyszerűsítve azt is jelenti, hogy a generáció tagjai fogyasztás tekintetében felnőttként, a termelés és felhalmozás tekintetében viszont gyerekként viselkednek, azaz eltartottak.

Ez a generáció már a fogyasztói társadalomba született bele, azt látják, hogy mindenért nagy árat fizettek a szüleik, tönkrementek egészségileg, kiszolgáltatottá váltak a munkaerőpiacon. Ők már nem hajlandóak erre, nem akarnak „robotolni”, magától érthetődik számukra, hogy karriert csinálnak, jól keresnek. Hiába könnyíti meg azonban a technika az életüket, az Y nemzedék olyan világban vált felnőtté, ahol örökké sietnie kell, önmagát megvalósítani, karriert kell építeni. Emiatt pedig fokozottan ki vannak téve a mobbingnak, vagyis a munkahelyi pszichoterrornak. Hiszen, ha nem igyekeznek, akkor a partvonalra kerülnek. Ők a fogyasztói társadalom húzórétege, eligazodnak a legújabb trendek között, a legpergőbb ritmusban élik az életüket. (Ezt gyakorlatban látom a fiamnál: egyetemista, HÖK elnök, dolgozik az egyetem könyvtárában, megtanult több nyelvet és persze örökké fáradt.) 

5. A Z generáció tagjai (kb. 1996/2000-től hozzávetőlegesen a 2010 körül születettekig) jelentősen különböznek az előző generációktól. Ők már beleszülettek a digitális technológiák világába, el sem tudják képzelni az életüket okostelefonok, számítógépek és más digitális kütyük nélkül. A Z generációhoz tartoznak a mai kamaszok, akiknek teljesen megváltoztak a tanulási szokásai. Ez problémát jelent az oktatási rendszer - , illetve elsősorban a tanítási módszerek területén. A tanároknak nehéz átadniuk a tudásukat a fiataloknak, akik hozzá vannak szokva a gyors információáramláshoz. Képesek egyszerre több mindennel párhuzamosan is foglalkozni (multitasking). Szinte alig olvasnak, helyette rengeteget játszanak számítógépes játékokkal. A kommunikációs eszközök fejlődésével és gyorsaságával egyre több információhoz jutnak, és ezeket máshogy dolgozzák fel, ami miatt másképp is gondolkodnak, mint a korábbi generáció tagjai.

Az alkalmazott generáció-elmélet nagyon sok segítséget nyújt megérteni a különböző korosztályok tanulási -, ismerkedési szokásait, hogyan ismerkednek, mitől szoronganak, stb. Vigyáznunk kell azonban, hogy a problémákat ne kenjük el azzal, hogy  a gyerek azért ilyen vagy olyan, mert Y vagy Z generációs. Megítélésükkor nem szabad a sztereotípiák csapdájába esni. A mindenkori idősebb generációk előszeretettel nehezményezik az ifjabb nemzedékek viselt dolgait. Például, elég ha csak a 20. század felcímkézett generációinak fejlődésére gondolunk. Például a világháborúk között született „elveszett nemzedék” felnőve a „nagy generációvá” vált. Az 1946 és 1960 között született Baby Boomer generációt fiatalon szabadelvűséggel és a hagyományok felrúgásával vádolták, mára ambiciózus és keményen dolgozó nemzedékként tekintünk rájuk. A közvélemény gyakran ellenséges a mai fiatalokkal, annak ellenére, hogy egy sor indikátor azt jelzi, hogy jobbak, mint elődeik. Magasabb képzettséget szereznek és toleránsabbak egymással szemben. A munkaerőpiacon pedig nem csak állást keresnek, hanem olyan munkát aminek értelme van, összhangban áll a társadalmi értékeikkel. Ebből a nézőpontból tehát az Y generáció nem önző, sőt, ellenkezőleg.

Érzésem szerint a blog íróját, ha látensen is, de inkább a két tárgyalt generációt érintő óriási elvándorlás aggasztja. És ez valóban nagy gond. Én bízom azonban abban, hogy összességében azért jó munkát végeztünk!

Ez van Pajtikák! Vigyázzatok magatokra!

Az én forrásaim: wikipedia; nevelemakamaszom.wordpress.com; ridikül.hu; kulturaonline.hu; dr. Tari Annamária klinikai szakpszichológus könyvei és előadásai a YouTube-n; mindset.co.hu; pixabay.com (kép); 

Ha van kedved hasonló érdekességeket olvasni, bejegyzéseimet megtalálod a: http://moravcsikandi.blog.hu/ oldalon!

Ennek a bejegyzésnek sincs különösebb aktualitása. Ez is "a csecsemőnek minden vicc új" kategóriába tartozik.

A hókuszpókusz szót a bűvészektől ismerjük. A mutatványukat kísérő varázsige. Célja a figyelemelterelés. Nehogy a nagyérdemű rájöjjön a mutatvány nyitjára. A továbbiakban a jelentése némileg módosult. Túllépett eredeti használati körén, s mindenfajta hamis látszat, „bűvészkedés, szemfényvesztés” jelölője lett. Pl. „Nem hiszek én ilyen hókuszpókuszokban".

A szófejtő irodalom szerint a hókuszpókusz német átvétel. Olyan vándorszó, amely az angolban keletkezett, majd holland közvetítéssel került a németbe és a finnbe. Aztán német közvetítéssel a magyarba, de hallható a románban is. Szófejtő szótárunk a szóval kapcsolatban megjegyzi: „Végső forrása számos megfejtési szellemes kísérlet ellenére nincs tisztázva.”

Azóta is a gyarapodó szellemes megfejtési kísérletek érvei között kiemelendő: a varázsszó latin eredete. Ez a feltevés tekinthető legvalószínűbbnek. A hókuszpókusz szó eredetének első magyarázatát John Tillotson (1630–1694) Canterbury érseke adta, amely máig a szó eredetének legvalószínűbb megfejtése. Eszerint a szó a katolikus mise "ez az én testem" jelentésű latin hoc est corpus (meum) formulának eltorzított változata.

A bibliai gyökerű hoc est corpus (meum) forma, a katolikus mise legfontosabb elemeként, az átváltozás részeként hangzik el. A hoc est... corpus...  hókuszpókusz változás hangtani levezetéséhez fel kell idéznünk a katolikus latin nyelvű mise kötelező előírásait. Az előírások szerint az átváltozás szavait egyfelől figyelmesen és folyamatosan, másfelől kötelezően csendben kell mondani. Azaz úgy kell a papnak kiejteni a szavakat, hogy önmagát hallja, de a körülállók számára ne legyen hallható. Ez a lényegében egy erőteljes suttogást eredményez. A suttogással kimondott szavak azonban a hívők mormolásként hoc es(t) kó(r)pus-kén érzékelték, s az „érthetetlen” kifejezés – hangtani módosulások következtében – kapta a mai –hókuszpókusz – alakját. 

A másik szót is a "bűvészszótárból" kölcsönöztem.

Az abrakadabra (abracadabra) egy misztikus formula, talán az egyik legősibb, írásban is megjelent varázsige. John Allegro angol Ótestamentum kutató az AB-BA-TAB-BA-RI mezopotámiai kifejezésből eredezteti, amelyet feltehetően az ősi sumerban a révületen alapuló vallásgyakorlatok során recitáltak. Van, aki szerint az arámi avra kehdabra szóból származik, ami annyit tesz: „ahogy beszélek, úgy, cselekszem". Egy másik elmélet szerint a kaldeusok által használt Abbada Ke Dabra kifejezésből ered. Ennek jelentése:„megsemmisül, elvész, mint a szó." Ezt olvasva máris érthetővé válik, miért használják a Harry Potter- filmekben a halálos átokra az Avada Kedavra varázsigét.

A legelfogadottabb felfogás szerint azonban az abrakadabra kifejezés egy gnosztikus istenség, ABRAXAS nevéből eredeztethető. Ő egyszerre volt jó és gonosz. Azt is mondják, hogy a neve betűinek értéke összesen 365-öt tesz ki, ezért évistennek tartották. Egyes ábrázolásokon kakasfeje van, lábait kígyók alkotják. Egyik kezében korbács, másikban pajzs van. Győzelmes személynek ábrázolják, aki tisztában van a ciklikusság, a körforgás jelentőségével.

Az abrakadabra olyan kifejezés, amit ha kiejtenek, a jó szellemek segítségül jönnek és elviszik magukkal a gonosz dolgokat. Megsemmisítésre használták tehát eredetileg. Egy középkori szerzetes kiszámolta, hogy a szó betűit 1024-féleképpen lehet összeolvasni. Septimius Severus római császár orvosa 208 táján írta azt a verset, amely az abrakadabra alkalmazására a legkorábbi utasítást tartalmazza. A szót egy kis papírdarabra kellett írni, amelyet aztán a beteg nyakába kötöttek. Az illető 9 napig hordta. Akkor a szöveget át kellett vetni a beteg vállán, majd beledobni egy keletre folyó patakba. A varázsszót úgy írták le, hogy minden egymást követő sorban lehagytak a végéről egy betűt, míg végül csak az „a” betű maradt. Ahogyan a szó eltűnt, úgy kellett a beteg bajának vagy a láznak is fokozatosan eltűnnie.

A B R A C A D A B R A
A B R A C A D A B R
A B R A C A D A B
A B R A C A D A
A B R A C A D
A B R A C A
A B R A C
A B R A
A B R
A B
A

Láz és betegségek ellen amulettként is alkalmazták.

A következő szavakkal kezdődik egy ősi zsidó lázcsillapítás, amelyet előbb leírtak, majd a beteg nyakába akasztották:

Ab Abr Abra Abrak Abraka
Abrakal Abrakala Abrakal
Abraka Abrak Abra Abr Ab

A gnosztikus vallásrendszerekben előforduló varázsszó, amelyet a jóakaratú szellemek segítségül hívására használtak, védelemként a betegségekkel szemben.

Ez van Pajtikák! Vigyázzatok magatokra!

Források: archivum2.szabadsag.ro/; wikipedia; pixabay (kép); e-nyelv.hu;

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold!

Ha van kedved hasonló érdekességeket olvasni, bejegyzéseimet megtalálod a:http://moravcsikandi.blog.hu/ oldalon!

Ugye ismerős az a mondás, hogy egy csecsemőnek minden vicc új? Noha már messze nem vagyok csecsemő :) , de most én is így jártam. Állítólag ez egy régi hír, én mégis tegnap hallottam először arról az orosz asszonyról, aki a történelem során – ha hihetünk a forrásoknak - a legtöbb gyermeket, szám szerint 69-et hozott a világra.