János vitéz igaz történetét, ill. legendáját nem sokan, az irodalomtörténészeken kívül talán csak a ráckeveiek tudják. Mi Kukorica Jancsi karrierjét Petőfi Sándor 1844-ben írt elbeszélő költeményéből ismerjük. Létezik azonban Ráckevén egy legenda, mely szerint János vitéz egy ráckevei jobbágyfiúból lett huszárkapitány. Állítólag Petőfi a főhősét erről a jobbágyfiúból lett huszárkapitányról mintázta. Noha a legendát teljes bizonyossággal igazolni nem lehet, mint minden legendának, ennek is van valóság magva, ami nem szabad, hogy feledésbe merüljön.

Horváth Nepomuki János 1774-ben született Ráckevén, aki a korabeli anyakönyv adatai szerint Piringer Jánosként látta meg a napvilágot. Apja Piringer Pál, édesanyja Gáspár Magdolna. Édesapja korán meghalt, akiről a kis Jánoskának nem is maradt emléke. Az édesanya a gyászév letelte után férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz. A férfi a házasságkötéssel egyidejűleg nevére vette a kisfiút, akiből így lett Horváth Nepomuki János.

Az édesanya nem sokkal a házasságkötés után meghalt gyerekszülésben. A kisfiút egy ideig mostohaapja nevelte, aki italozó lett, elverte csekélyke vagyonát is, és az árvát magára hagyta. Ekkor a gyermeket nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak volt már egy kislánya – Juliska. A két gyerek, Jancsi és Juliska együtt nevelkedett. Jancsi Ráckevén járt iskolába, majd Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, később segéd.

Fordulatot az 1793-as esztendő hozott az életében, ekkor felcsapott az éppen Ráckvén verbuváló huszárok közé 12 évre katonának. Akkoriban a papság mellett a hadsereg jelentette a kitörést a jobbágyi sorból. János otthon hagyta a hozzá gyengéd szálakkal kötődő Juliskát, és az ezreddel Itáliába (Taljánországba) ment.

Végigverekedte a napóleoni háborúkat, katonaként maga is járt a „francia király” udvarában. A marengói csatában súlyosan megsebesült, amikor saját testével védte meg Alvinczy tábornokot a fegyverek tüzétől. Vitézségéért több kitűntetést is kapott (Ezüst Vitézségi Érem, Nápolyi-Szicíliai Aranykereszt). A karrierje gyorsan haladt felfelé, 1813-ban már kapitány, egy egész huszárszázadnak parancsol, és ez időben egy ezredben szolgál egy fiatal magyar arisztokrata főhadnaggyal, Széchenyi Istvánnal. 1808-tól Napóleon viszonya kiéleződött VII. Pius pápával, Napóleon elfoglalta és Franciaországhoz csatolta az egyházi államot. Erre VII. Piusz kiközösítéssel válaszolt, amivel Napóleon nem sokat törődött: letartóztatta és fogságba hurcolta a pápát. Eleinte  Savonaban tartotta házi őrizetben, majd Fontainebleau-ba vitette. A pápa 1813-ban kiszabadult francia fogságából. Rómába tartó, az Alpokon keresztül vezető útján Horváth N. János százada kísérte. Az Alpokban a könnyű öltözetű pápára a mi János kapitányunk terítette rá saját huszárköpenyét és dolmányát, így „óvva” meg őszentsége életét. Ezt egy, a Vatikáni Könyvtár folyosóján lévő festmény is igazolja, amelyen  a hintóban alvó pápa fehér huszárköpennyel van letakarva, körülötte mentében lévő huszárok lovagolnak, csak egyikőjükön nincs dolmány, se mente. Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott, Ferenc császár az újjászervezendő pápai hadseregnek száz magyar csikóval, száz lovas fegyverzettel és kétezer gyalogsági felszereléssel fejezte ki elismerését. Rómába érkezése után a pápa kezéből kapta meg az akkor legmagasabb kitüntetést, a Krisztus-rend Gyémántcsillag rendjét, amelyet később végrendeletében Piringer Juliskára hagyott. Ez a gyémántcsillag a székesfehérvári egyházi gyűjteményben látható.

Napóleon bukása után János megelégelte a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte. Ekkor mindössze 41 éves volt. Milanóban még megfestette saját portréját, majd hintón visszament szülővárosába Ráckevére. Elsőként Juliskát kereste, aki időközben házasságot kötött Gáspár János vízimolnárral, és egy kisfiúk született, akit Jánosnak neveztek. A kapitány eltemette lelkében a régi szerelmet, de életük hátralévő része végig szoros barátsággá vált, amit 1845-ben írott végrendelete is tükröz. „Gáspár Jánosnénak született Piringer Juliannának hagyom….a kapitányi portrémat a fekete rámában, s ……minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem. ”Ezüst sarkantyús csizmáját pedig Juliska fiára hagyta. (Az arckép  a ráckevei Árpád Múzeum tulajdonába került). Ráckevén házat, földet vásárolt, de 1824-ben ismét uniformist öltött a császár hívására és főkapitányi rangban a testőrségben vállalt szolgálatot. A gárdánál tizenegy évet szolgált majd hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta Ráckevére, ahol 1847 február 7-én halt meg. Sírja a ráckevei katolikus temetőben látható.

Petőfi – aki sokat járt a környező vidékre – nagy valószínűséggel barátjától, a ráckevei születésű Ács Károlytól hallott a híres katonáról. Ács Károly (1823-1894) a kecskeméti jogakadémia hallgatójaként 1842 körül fiatalon megismerkedett a szintén ott tanuló Jókai Mórral, és általa Petőfi Sándorral, aki ezekben az években vándorszínészként gyakran látogatott el Kecskemétre. Petőfi 1844 végére készült el a János vitézzel, és miután ismerte a huszárkapitány élettörténetét, nem kizárt, hogy Kukorica Jancsi figuráját róla formázta. 1999 óta díszkút áll Ráckeve főterén, rajta Jancsi és Iluska, akik lehet, hogy nem csupán mesehősök voltak.

A ráckevei régi temetőben egy különös útjelző táblán lévő nyíl irányába haladva egy félbetört oszlopú síremlék áll. Rajta a felirat: “Itt nyugszik Horváth Nepomuki János” ,aki nem más, mint Petőfi Sándor megálmodott mesehőse, János vitéz.

Folyt. köv.!

Források:

https://internetfigyelo.wordpress.com/2013/06/04/vii-piusz-papa-magyar-huszar-megmentoi-avagy-ki-volt-janos-vitez/

https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1nos_vit%C3%A9z

https://montazsmagazin.hu/a-rackevei-horvath-nepomuki-janosbol-igy-lett-janos-vitez/

Képek:https://segits.be/janos-vitez/; http://www.petofiturakor.hu/2018/rackeve.html

Lehet, hogy nemcsak nekem új ez a módszer. A "magyarul" gamifikáció nevű módszerre Domi fiam hívta fel a figyelmem, amelynek definíciója leegyszerűsítve – ahogy én megértettem – kb annyi, hogy a játékok elemeit használja fel oktatási céllal. Olyan területekre is bevezeti a játék elemeit, ahol eddig nem volt szokás. Az eredménye pedig, hogy azokat a dolgokat is vidáman, jókedvvel csinálnak a diákok, amelyektől korábban szenvedtek. Tehát NEM játékról van szó, hanem egy nem játékos környezetben, mint amilyen az oktatás is, olyan elemek alkalmazása, amelyekkel különböző célokat érhetünk el, így növelhető a motiváció, az aktivitás, a résztvevők bevonása. A szó a game (= játék) képzett alakja, jelentése nagyjából ‘eljátékosítás’.

A gamifikáció lényege nem az, hogy videojátékokat játszatunk a gyerekekkel, hanem a tanítást, tanulást próbáljuk meg a játékokból vett ELVEKKEL izgalmasabbá tenni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy semmilyen videojátékos előképzés nem szükséges ahhoz, hogy valaki sikeresen alkalmazza a tanításban. Esetleg a megfelelő szókincs ismerete okozhat gondot a pedagógusoknak, de ez a gyerekek segítségével könnyen áthidalhatóó. Sikeresen el lehet indítani és végig lehet vinni egy gamifikációs projektet anélkül, hogy akár egyetlen egyszer gépteremben lennénk. Milyen haszna lehet a módszernek? Először is bővül az oktatási eszközök, alkalmazások köre. Arról nem is beszélve, hogy a most az oktatásban lévő generáció (Y és Z) már teljesen másfajta kommunikációt igényel, más motiválja őket. A gamifikáció kiválóan alkalmas a diákok motiválására, a tanulási folyamata elősegítésére, a tanulási nehézségek leküzdésére, sőt még a felvételizők toborzására is. A játékból átvett mechanizmusok segítségével sokkal hatékonyabban sajátítható el az oktatási anyag, az érdeklődés sokkal hosszabb ideig fenntartható, nagyobb sikerélményt nyújt mind a diák, mind pedig az oktató számára. Alkalmazásával csökkenthető a diákokra nehezedő stressz, valamint segít önállóvá válásban, és abban, hogy részesei legyenek a tanulás során meghozandó döntéseknek. Összességében előnyök az oktatásban: motiváltság növelése, önállóság, élmény, célok meghatározása. 

A játékosított folyamatoknál is alkalmaznak játékokra jellemző elemeket: pont, elismerés, nyeremény, fejlődés, szint, gyűjtemény, szabály. Megjelennek hasonló mechanikák, mint ranglisták, együttműködés és visszajelzés, verseny, véletlenszerűség, feladat. Végül pedig hasonló dinamikák mozgatják ezeket a játékokat is, ilyenek az érzelmek, az öröm, versengés, kihívás, közösségi élmény, történet, cél, próbálkozás, ismeretek szerzése.

Egy gamifikált rendszerben az résztvevők alapvetően jobban érzik magukat, több erővel és kitartóbban tevékenykednek. A résztvevők átélik az önkéntesen vállalt, értelmes cél elérésének élményét. Végül pedig nagyobb teljesítményre képesek.

Charles Coonradt, a gamifikáció ősapja alapította a Game of Work konzultációs céget, majd 1984-ben adta ki azonos című könyvét. Abból az egyszerű kérdésből indult ki: miért költenének az emberek arra, hogy keményen dolgozhassanak, ahelyett hogy ott dolgoznának keményen, ahol megfizetik őket? Ez a szituáció sok embernek ismerős lehet: azok az emberek, akik a vállalat taposómalmában őrölnek, sokszor a legelsők, akik a munkaidő végén egy perccel sem maradnak tovább. Azonban ahogy kilépnek a munkahelyükről, hajlandóak pénzt és energiát áldozni hobbijukra, s fanatikusan hódolnak annak. Mi a különbség a munkahely és a hobbi között? Miért motiváltabbak ezek az emberek, ha a hobbijukról van szó, ami egyébként ugyanolyan kemény munkát feltételez, mint az a munkahelyükön elvárt? Coonradt a következő felfedezéseket tette a hobbikra vonatkozóan:

• Tiszta, jól körülhatárolható célok
• A teljesítmény jól mérhető
• Mindig van visszacsatolás a teljesítményről
• Megvan a személyes választás lehetősége
• Folyamatos tevékenységet jelent

A gamifikáció arra alapoz, hogy az adott információk megszerzését nem kínálja tálcán a fogyasztónak. Ahhoz, hogy a birtokunkba jusson az információ, különböző feladatokat kell teljesítenünk. A játékélményre épít. Így éppen úgy, ahogy egy társasjáték vagy egy sporttevékenység során, jól körülhatárolhatóan tudjuk mérni a teljesítményünket. A játékhoz a csatlakozás mindig önkéntes, hiszen senkit nem kényszeríthetünk a szórakozásra. Úgy értelmét vesztené.

Noha Coonradt nagy szerepet vállalt a módszer megalapozásában, a gamifikáció fogalmát mégsem ő alkotta meg. 2002-ben Nick Pelling használta először ezt a kifejezést. Az igazi terjeszkedéshez azonban még ez sem volt elég. Még 6 évnek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első "nagy dobás", a Bunchball szolgáltatás. A Bunchball volt az első olyan példa az üzleti életben, amikor tudatosan alkalmazták a gamifikációt. A játékokat rendszerbe foglalták, melyek célja az információk átadása volt, és tisztán üzleti jelleget öltött.

Magyarországon az első komolyabb lépést a JátékosLét Kutatóközpont megalapítása jelentette. A kutatóközpont célja, hogy az online játékosok világát, valamint a gamifikáció hasznosságát megismertesse az érdeklődőkkel. A gamifikációval és játékkal kapcsolatban további sok érdekes információt lehet olvasni a DoPlay.eu weboldalon.

 Folyt. köv.!

Hivatkozások: 

http://tantrend.hu/hir/gamification-az-oktatasban-interju-barbarics-martaval

http://tanarblog.hu/attachments/3010_7_gamification.pdf

Gamification a magyar oktatásban Facebook csoport

https://gamifikacio.blog.hu/

A slow-ra ugyan most egy új mozgalomként tekintünk, de ez olyan, mint amikor az mondjuk, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, mert valójában ebben semmi új nincsen, ez inkább az anyáink, nagyanyáink korába történő visszalépés. Ez a régi-új mozgalom 1986-ban indult el Olaszországból, kezdetben csupán az étkezés, a slow food volt a központi témája, hiszen elindítója egy olasz gasztroblogger, Carlo Petrini volt, akit kiakasztott, amikor az olasz kultúra egyik legfontosabb jelképénél, Rómában a Spanyol Lépcsőknél (Európa leghosszabb és legszélesebb kültéri lépcsője, a rómaiak egyik kedvenc találkozóhelye) egy gyorséttermet nyitottak. Ekkor még ez a kezdeményezés a gyorséttermek (fast food) jelenlétét ellensúlyozandó, a műanyag ételekkel szemben a piacra járást, az étel házi elkészítését preferálta. A globalizációval, a nemzetközi láncok térhódításával eltűnőben van a tradicionális konyha. Eközben pedig egyre több ember szenved ételintoleranciától, allergiától, túlsúlytól, szív- és cukorbetegségtől, amelyeket jobbára az élelmiszerhez adott adalékokanyagoknak, színezékeknek, tartósítószereknek köszönhetünk. Mindezeknek a környezetre gyakorolt hatásairól ne is beszéljünk. A slow food nem kizárólag az egészséges táplálkozásra fókuszál. A mezőgazdasági termelés, a regionális termékek, a gasztronómia, az élelmiszer-biztonság mind-mind hozzátartoznak. 

A következő években a slow filozófia fokozatosan kiterjedt az élet más területeire is: a városi életmódra, a munkára, a gyermeknevelésre, sőt, a divatra és a szexre is. A slow filozófia döntés arról, hogy felelősséget vállalunk a környezetünk megóvásáért.

Emeljünk ki a fenti slow-halmazból egy másik elemet! A slow fashion lényege a minőségi alapanyagokból készített ruhák, a tudatos vásárlás, az egyediség megjelenése. 1985-ben, Ronald Reagan kezdeményezésére elindult a Made in America project, amely azontúl, hogy ösztönözte az amerikaiakat a hazai termékek vásárlására, az agyatlan fogyasztás helyett a tudatos vásárlásra buzdított. Ismerjük meg a ruhák előállításának módját, a ruhák készítőjét! Fordítsunk figyelmet arra, hogy amit vásárolunk, minőségi legyen, és környezetkímélő eljárással készüljön! Az aktuális trendek követése helyett a slow fashion mozgalom követői számára a tartósság képvisel értéket, az egyedi stílus megtalálása. Ezzel együtt jár, hogy a ruhák talán kicsit drágábbak, de nem a nagy betűkkel írt, feltűnő márkanév miatt, hanem mert nem tömegtermelésben készülnek, és minőségibb vagy újrahasznosított anyagokból. A különbség pedig nem akkora, hogy ne érné meg. Az ilyen szemléletben készített divattermékek gyártói értéket képviselnek, és hosszú időre terveznek. A slow fashion legfőbb üzenete a környezettudatosság, de amellett, hogy pénztárca kímélő, serkentően hat a gazdaságra is, ugyanis a mozgalom másik alappillére a helyi gazdaság támogatása.

Hazánkban a slow fashion gondolatisága nem ismeretlen, számos márka tudatosan voksol mellette és alakít ki olyan szemléletet, melynek eredményeképpen az általa tervezett ruhák, cipők, ékszerek valamely módon támogatják a környezet megóvását.

A slow – a nevével ellentétben – elsősorban nem is sebességbeli változást jelent, sokkal inkább az egyensúly megtalálását, ma segítségével megakadályozhatjuk, hogy a felgyorsult világ, amelyben élünk, minket is felőröljön. A cél, hogy a mindennapokban, egy egyre gyorsuló világban, amikor nem bátorít téged senki arra, hogy ismerd meg önmagadat és legyél tudatosabb, sikerüljön befelé fordulni, a csendet megtapasztalni.

„Dönthetsz úgy, hogy innentől mindig leülsz a reggelihez, elrakod a telefonodat, nincsen emailezés, hírolvasás, megszel csendben egy reggelit, vagy sétálva teszel meg két megállónyi távolságot, ami más minőséget hoz a napjaidba. Vagy, ha a személyes kapcsolataid erősítése a cél, akkor próbálj meg úgy beszélgetni a szeretteiddel, hogy tényleg rájuk figyelsz.”

A minket körülvevő információs és fogyasztói társadalom nagy kelepce, ugyanis anélkül követel egyre nagyobb részt az időnkből és a gondolatainkból, hogy ezt egyáltalán észrevennénk. A slow életmód nagy hangsúlyt helyez a tudatosságra. Saját tapasztalatból tudom, ebben a felgyorsult világban köszönjük szépen jól vagyunk, szép lasan ez válik a komfortzónánkká, nincs szükségünk lelassulásra. Pedig de! Csak nem vesszük észre az árulkodó jeleket. Ilyen például az állandó kimerültség, amikor már oly mértékben kizsigerelted a szervezeted, hogy tartós alvásproblémáid is vannak. Meg aztán, amikor az okostelefonod már kvázi a kezed meghosszabbítása, és szinte örökké bekapcsolt állapotban tartod, mert "állandóan elérhetőnek kell lenned".

Hogy elkerüljük a kiégést, a civilizációs betegségeket, teremtsünk időt arra, hogy kiengedjünk, találkozzunk a barátainkkal, figyeljünk befelé, vegyük észre saját testünk, lelkünk változásait! Időnkét tartsunk digitális detoxot , illetve sajátítsunk el legalább egy meditációs technikát, melyek segítenek a jelenre figyelésre. Ne hagyjuk, hogy ebben a rohanásban az életünk is elrohanjon mellettünk. Slow... , tanuljuk meg.

“Néha úgy viselkedünk, mintha lenne valami fontosabb az életnél. De micsoda?”
/Antoine de Saint-Exupéry/

 FOLYT. KÖV.!

Forrás: Youtube-n F. Várkonyi Ágnes és Krajcsó Nelli előadásai, Pixabay,Wikipedia, https://pszichoforyou.hu/slow/

Nemrég Váránasziról, a hinduk és a buddhisták szent városáról írtam, ahová meghalni mennek az emberek,  ahol kiléphetnek az élet körforgásából - feltéve, hogy eljött az ideje. Most egy japán erdőt mutatok be, ahová azok az emberek járnak, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek. Az öngyilkosság jelentős nemzeti és társadalmi probléma Japánban. Ennek ellenére a társadalom meglehetősen toleráns az öngyilkossággal kapcsolatban, amelyet az amae fogalmával is magyaráznak, vagyis annak a szüksége, hogy függjünk másoktól és elfogadjanak minket. A japánok az elfogadást és a megfelelést jobban értékelik az egyéniségnél, az ember szerintük olyan, amilyennek mások megítélik. A feudális Japánban a szamuráj (harcos) tiszteletre méltó öngyilkosságát (szeppuku) a kudarcra vagy a csatában elkerülhetetlen vereségre adott igazságos választásnak tekintették. Hagyományosan a szeppuku a has karddal történő felvágását jelentette. Az öngyilkosság, mint nemes hagyomány a mai napig él az országban. Például a korrupciós botrányba keveredett Tosikacu Macuoka agrárminiszter 2007-ben vetett véget az életének.

Seichō Matsumoto (1960) regényében a szerelmespár egy erdőben követ el öngyilkosságot. A népszerű könyv olyan hatással volt az olvasókra, hogy sokan az öngyilkosság kézikönyvének tartották, és ezek után kézenfekvő volt, hogy mi más lehetne a legjobb helyszín a halálra, mint az Aokigahara (a San Franciscó-i Golden Gate híd után a második legnépszerűbb hely a meghalni vágyók körében). Aokigahara (青木ヶ原) vagy a másik nevén Dzsukai - A fák tengere (樹海), Japánban, a  Fudzsi tövében elterülő mintegy 35 km²-es erdő, amely számos turistalátványossággal rendelkezik, többek közt sziklás, jeges barlangokkal.

Történelme már a 19. században is összefonódott a halállal. Ismert az „ubasute” gyakorlata, amely egy meglehetősen brutális formája az eutanáziának, amelyet úgy lehetne lefordítani, hogy "magára hagyni az öreg hölgyet". A család idős tagját kikísérték a hegyek közé, majd otthagyták, hogy végül szomjan vagy éhen haljon. Sokan ma is úgy tartják, hogy az otthagyottak szellemei kísértik az erdőt. Nem volt éppen egy túl népszerű gyakorlat, de azért néha csak megesett, főleg a nehezebb időszakokban, mikor mondjuk egy családnak alig volt mit ennie, nemhogy megetesse az idősebb rokonokat. Tehát ezek az idős emberek nem lettek öngyilkosok, hanem szimplán éhen vagy szomjan haltak, esetleg megfagytak. A mítosz szerint nagyon sok idős családtag végezte be itt a földi életét.

2002-ben 78 holttestet találtak az erdőben, ezzel a számmal megelőzve az 1998-as rekordot, amikor 73 halálesetről számoltak be. 2003-ban ez a szám 100-ra emelkedett. Ezután a japán kormány már nem publikálta ezeket a számokat.

Az öngyilkosságok hatalmas száma miatt japán és angol nyelvű táblákat helyeztek ki az erdőben, azzal a céllal, hogy az öngyilkosjelöltek inkább merjenek segítséget kérni, és ne dobják el az életüket. Az erdőhöz közeli parkolókban tucatszámra állnak azok a járművek, amiket az öngyilkosok hagytak hátra maguk után.

Azusa Hayono geológus több mint 30 éve foglalkozik az Aokigahara erdő természetvédelmével, és újra meg újra holttestekbe botlik, ezért egy nap úgy döntött, hogy az erdő ösvényein felbukkanó, a halál gondolatával foglalkozó emberek lelki tanácsadója lesz. Elmondta, hogy a japán emberek szinte kötelességüknek érzik, hogy átlagon felüli eredményeket érjenek el mind az iskolában, mind a munkahelyen, és a magukat feleslegesnek/alkalmatlannak érző embert gyakran felemészti ez a gondolat. Ezzel is magyarázható a sok öngyilkosság. Sokan pedig úgy érzik, hogy családjuk terhére vannak, főleg súlyos betegségek, öregkor idején.

1970-től kezdve éves holttest-keresést tartanak az erdőben, melyben rendőrök, önkéntesek és újságírók vesznek részt. 2004-ben „Dzsukai- A Fák Tengere a Fudzsi Hegy mögött” címmel jelent meg egy film Aokigaharáról Takimoto Tomojuki rendezésében. Négy emberről szól a történet, akik ebben az erdőben szeretnének véget vetni életüknek.

Folyt. köv.!

Forrás: wikipedia, https://en.japantravel.com/yamanashi/aokigahara/29179

„Ne menj előttem, lehet, hogy nem tudlak követni. Ne gyere mögöttem, lehet, hogy nem tudlak vezetni. Gyere mellettem és légy a barátom.” (Albert Camus)

A napokban már írtam egy szösszenetet arról, hogy egy komoly betegség vagy egy krízis az életünkben, hogyan rendezi át az emberi kapcsolatainkat. Azt is csak ismételni tudom, hogy egyetértek sorstársaimmal abban, hogy a barátok közül, illetve, akikről azt hittük, hogy a barátaink, sokan hirtelen eltűnnek mellőlünk. Eközben azonban kiegyenlítődik a helyzet, hiszen egy csomó barát előkerül, akikkel már rég találkoztunk, sőt, talán már le is mondtunk róluk. És, ha kellően nyitottak vagyunk, akkor felbukkannak új emberek a környezetünkben, akik közül előfordulhat, hogy egy-kettő barátunk lesz. De most kivételesen nem a saját barátságaimról írok, helyette a témával kapcsolatos axiómákat próbálom összegyűjteni.

Bacon azt mondja, a barátságnak három édes gyümölcse van: érzelmi egyesülés (elpanaszolja valakinek a bánatát), az ítélőképesség támogatása (tanácsot kérhetünk és kaphatunk) és a kölcsönös segítségnyújtás.

A barát az, akinek jó szavára szükségünk van, gondolatokat, ötletet ad, velünk örül, elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Minden ember igényel olyan kapcsolatot, amelyben következmény nélkül lehet őszinte. Az emberi kapcsolatok devalválódása miatt erre csak a szó nemes értelmében vett baráti kapcsolat alkalmas.

Ha a barátainkra gondolunk, akkor leggyakrabban azokra az emberekre gondolunk, akiktől bármikor kérhetünk segítséget, és akik ránk is mindig számíthatnak. Tegyünk érte, hogy a barátaink úgy érezzék, számíthatnak ránk, de fordítva is igaz, legyünk figyelmesek, tudjunk tőlük elfogadni, ha bajban vagyunk. Tegyük félre az önérzetünket, hagyjuk, hogy barátként működhessenek. Ehhez kapcsolódik egy másik nagyon fontos elv, várjuk, és fogadjuk is el tőlük az őszinte kritikát (Nna, ez baromi nehéz). Tudjunk visszajelzést adni a barátunknak, még ha ez nem mindig pozitív értelmű, de figyeljünk arra is, ha a barátunk jelez nekünk vissza valamit. Ne csak a "simogatást" várjuk el egymástól, néha bizony kellemetlen mondatokat is meg kell hallgatnunk.

A barátunk kötelessége, hogy figyelmeztessen bennünket a hibáinkra, tévedéseinkre, és változásra buzdítson. Mindezt pedig nem azért teszi, hogy neki jobban tetsszünk, hiszen éppen ő az, aki feltétel nélkül tud szeretni, minden negatív tulajdonságunkkal együtt, hanem azért, hogy mi jobbak legyünk. Tükröt tart, amelyben olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk. Gyakran barátnak hisszük azt, aki mindig egyetért velünk, aki kedvesen mosolyog ránk. De ez illúzió, ne dőljünk be nekik.

Fontos megemlítenünk, hogy a barátságnak természetes velejárója a konfliktus is. El kell fogadnunk, hogy nem egyezik mindenben a véleményünk. Ne kell félni attól, ha nincs köztünk egyetértés. Meg kell tanulni kezelni a félreértéseiteket! A barátaink a társaink jóban és rosszban, de sokszor még többet jelent, hogy örömeiben és sikereiben is egyformán tudunk vele osztozni.

,,Az idő amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” (Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry)

Mint minden más kapcsolat, a barátság is múlandó, ezért jobban tesszük, ha odafigyelünk rájuk, úgymond karbantartjuk azokat. Minden kapcsolatban vannak mélypontok. Úgy nem tudsz szeretni, hogy sohase bántsd meg a másikat. Akihez utána odamész, hogy kiengeszteld, azt szereted igazán.

Egy bölcs gondolat jutott eszembe a végére: „Légy lassú, mikor barátot választasz, még lassabb, mikor cseréled”.

Folyt.köv.!

 Ma feltett valaki egy osztályképet a Facebookra, amely abban az iskolában és időszakban készült, amikor én is ott dolgoztam. A kép hosszú asszociációs láncot indított el bennem.

Bizonyára vagyunk néhányan, akik ugyanabban az iskolában kezdtük a pedagógus pályafutásunkat, ahol valaha diákok voltunk. Főiskolás voltam, amikor a tanulmányi osztály munkatársa szólt, hogy egy újpesti általános iskola sürgősen tanítót keres. Később az is kiderült, hogy épp az én volt iskolám. Máig él bennem az első napok emléke. Furcsa érzés volt felnőttként visszamenni oda, ahol, lássuk be, 7. és 8. osztályban nem a legszelídebb nebulók között tartottak számon. Nem volt egyszerű a helyzetem, holott a kollégák nagyon kedvesen fogadtak, közülük azok, akik valaha a tanáraim voltak, külön nagy szeretettel. Mindezek ellenére nem volt könnyű beilleszkednem. És most elsősorban nem a tantestületre gondolok, hanem a felnőttek világára. Van a személyiségemben devianciára való hajlam, egy kicsit retardált is vagyok, sajnos, még mindig nem tudtam felzárkózni a korosztályomhoz, és a tekintélytiszteletnek sincs még a nyoma sem meg bennem. Véleményem szerint a kor az egy állapot, ahhoz, hogy tiszteljek is valakit, ennél több kell. Jó kis kombó. Nem kifejezetten pedagógusi erények. Szóval, szerencsés voltam, hogy többnyire a régi tanítóim, tanáraim közé kerültem vissza. Gondolom, ők is elég ambivalens helyzetben érezhették magukat, hiszen kollégáim és nevelőim voltak egyszerre. Ja, az előző felsoroláshoz tartozik a csipetnyi polgárpukkasztásra hajlamom is. Néha úgy viselkedtem, mint a diákjaim közül a legelevenebbek, máskor pedig mint egy komoly pedagógus.

Már többször elmeséltem a kedvenc történetemet a tanáriban lévő Lenin szoborral, aminek fejéről rendszeresen papírzsebkendővel letöröltem a port, és megtöröltem az orrát is. Eközben halkan a fülébe suttogtam, hogy: „megtörlöm a nózid picikém, mert nem törődik veled senki”.

A leghülyébb húzásom ugyancsak egy szoborhoz fűződik. November 7-i ünnepély tiszteletére ünnepi faliújságot kellett készíteni. A faliújságra illett volna Lenin képet tenni, de nekem nem volt. A kolléganőmtől kölcsönkértem egy pici Lenin mellszobrot, a nyakára madzagot kötöttem, és felakasztottam a faliújságra. Egy idősebb munkatársnőm  a szívéhez kapott, mikor meglátta, hogy felakasztottam Lenint. Gyorsan levetette velem. A mai fiatalok (huhh, de öreg vagyok!) nem is tudják, hogy ezért a kis tréfáért, ha az iskola vezetői észre vették volna, minium egy fegyelmivel beljebb lehettem volna. Emellett szívesen labdáztunk néhány fiatal barátommal a tanáriban, amit nehezen viseltek az idősebb munkatársaim. És röhögtünk, röhögtünk egész nap. Az egyik munkatársam varrt nekem egy totál debil iskolaköpenyt, ami csupán attól volt debil, hogy nem felnőtt, hanem egy első osztályos kislány stílusában készült. A legviccesebb a nyakában lévő óriási masni volt. Emlékszem, mikor megmutatta a Burdában a köpenyről készült fotót, azt mondta, hogyha fölveszed, én megvarrom. És én fölvettem, és abban jártam a 7. cébe magyarórákat tartani. Egyébként ma is megtenném.  

Ott tanítottam meg egy korrekciós elsőbe járó kisfiút rollerezni, ugyancsak ebben az időszakban kellett megtanulnom Zolika fején a shuntot kezelni. A Zolika agyában lévő cisztából a felgyülemlett folyadékot ez a kütyü volt hivatott elvezetni. Ha a shunt nem funkcionált rendesen, és a cisztából a folyadék nem tudott távozni, akkor a gyerek epilepsziás rohamot kapott. Tanítás közben folyamatosan érzékelnem kellett a kiskölyök állapotát, és ha bizonyos tüneteket láttam rajta, akkor meg kellett nyomni egy gombot a gyerek fejbőre alatt. Örök frászban voltam, de megúsztam. Mindig sikerült kibökni, hogy gáz van, és fejbe csapni a gyereket. Aztán megúsztuk azt is, hogy az egyik fiúcskát nem vette el az állam a munkanélküli anyukájától. Ehhez kellett egy rendőrapuka (remélem, sose jön rá senki, hogy ki volt), aki eljött velem az anyukát jól megijeszteni, hogy kapja össze magát. Szerencsétlen pasi folyamatosan azt hajtogatta, hogy őt kirúgják, ha ez a mi kis látogatásunk az anyukánál kiderül. Én pedig azon álmélkodtam, hogy hogy lehet így betojva egy rendőr. Természetesen ezt meg is kérdeztem tőle.

Ezek a ma már humorosnak tűnő történetek mind a korrekciós elsőből valók, ahová olyan gyerekek jártak, akikről nem lehetett azonnal eldönteni, hogy valójában a sérülésük milyen mértékű, és hogy normál általános iskolai keretein belül fejleszthetők e. Ennek eldöntésére egy tanév állt rendelkezésre.

Kétszer egy év korrekciós osztály után kaptam egy normált elsőt, akiket ötödik félévig taníthattam. Rajtam múlt, hogy csak addig, mert elmentem az iskolából. Nem másik iskolába, hanem más területre, kicsit másfajta kihívást kerestem.

Gyakran eszembe jut, hogy milyen nagy szerencsém volt, hogy ott volt az első munkahelyem. Hálás vagyok a fótis kollégáimnak, hogy nagy-nagy türelemmel tolerálták az idétlenkedéseimet. Miután ez a nyolcvanas években történt, hamar kint találtam volna magam az iskola kapuja előtt, ha nem ők a munkatársaim. A kipenderítés helyett inkább lehetőségeket kaptam, amelyeket azért igyekeztem jól kihasználni. Egyébként életem akkori korszakából maradt a legtöbb barátom is. A volt kollégáim, a tanítványaim és az ő szüleik most a legjobb drukkereim közé tartoznak. Köszi, köszi, köszi!                     

 FOLYT. KÖV.!

Figyelnek Rá!

Ma már írtam egy anyák napi szösszenetet, amelyet elsősorban Domi mai "teljesítménye" kapcsán feltörő erős érzelmi befolyásoltság jellemzett.

Ennek a napnak azért van egy szomorúbb oldala is. Bevallom, utálok temetőbe járni, de ilyenkor a férjem unszolására összekaparom magam, és viszünk egy szép csokrot anyukám sírjára. Mindössze öt percet bírok a sírnál maradni, aztán menekülök haza. Otthon mindig megfogadom, hogy legközelebb majd tovább maradok, de ezt – hét éve – nem sikerült betartanom.

Ez a szomorkodós része volt a napnak, aztán persze jött a fiam, és az egyensúlyt teremtett a lelkemben. A szigetszentmiklósi lelkésztől nagyon szép gesztus volt, hogy átengedte ezen a napon a prédikáció lehetőségét Dominak. És én most teljesen függetleníteni tudtam magam attól, hogy az igehirdető a gyerekem. Eddig mindig egy furcsa felemás helyzetben hallgattam a prédikációit, sosem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy az anyja vagyok, aki aggódik, amikor a gyereke szerepel. Ezt az érzést sikerült elengednem végre.

Ahogy vége volt az istentiszteletnek nem volt bennem a "huhh, de jó, hogy sikeresen túl van rajta" érzés. Tudtam, hogy ezért nekem már nem kell izgulnom. Ebből annyi maradt, hogy amikor a gyerekem bejön palástban, és megy a szószék felé, még megkönnyezem. Ma, miközben beszélt, el-elkalandoztak a gondolataim. Próbáltam rájönni, hogy hogyan is lett ilyen komoly, honnan van benne ennyi érettség. Arra jutottam, hogy nem tőlem, nem tőlünk.

A nevelésében néhány dolog volt, amiben következetes voltam, vagy ha úgy tetszik, szigorú. A tanulással nem volt gond, sőt! Domi alsóban nagyon tanulós volt, néha túlzásba is esett. Rettegett a fekete ponttól, amivel a tanító néni folyamatosan riogatta. Azzal próbáltam oldani a benne emiatt kialakult feszkót, hogy azt mondtam neki, hogy küldök a “tantónéninek” egy fekete tollat, mert biztos nincs neki. Fogadóórán könyörögtem Ági néninek, hogy legyen olyan jó, és adjon egy nyavalyás feketét, essünk már túl rajta. Egyszer aztán végre valahára meglett az első, amit a fiam úgy kommentált, hogy “na, most boldog vagy?!”.És igen!!! Ezután következtek az érdemjegyek (szerintem szimplán számok), és innentől kezdve a rossz jegyektől félt. Emlékszem, az első hármast negyedikben kapta, környezetből. Mikor felhívott, és kétségbeesve közölte a rossz hírt, akkor én félretéve összes elveimet, egy csomó szemetet vittem haza a Burger Kingből, hogy ünnepeljünk. Később, azért ő is alkalmazkodott a környezetéhez, és 6. osztály első félévében letagadta az összes jegyét. Szegény, jól megbüntette magát, mert egész idő alatt szorongott, hogy mi lesz, ha kiderül. És persze kiderült, ő pedig várta a büntit. Természetesen nem büntettem meg. Egyfelől büntette ő saját magát, másfelől, ha én akkora hülye voltam, hogy hagytam megvezetni magam, akkor vessek magamra. Aztán minden a helyére került, kitűnően érettségizett, az egyetemen is szinte kitűnően teljesít.

A szigorúságom az étkezésre, a sportra és a nyelvtanulásra vonatkozott igazán. Ritkán kapott gyorskaját, chipset, szénsavas üdítőt. Helyette főztünk, kenyeret/zsömit sütöttünk, kölesgolyót és gyümölcslét (lehetőleg otthon előállítottat) és teát kapott. Emlékszem, mikor az óvodai csoportszobából kirohant, és lelkendezve mondta, hogy evett “brízt” és ivott “igazi hizet”. Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, otthon ugyanis tejbegríz helyett mézes fahéjas köleskását evett, és csapvizet addig tényleg nem ivott. Ciki volt. Ennek az eredménye az, hogy most, hogy egyedül él Szigetszentmiklóson, majdnem mindennap összedob magának valamilyen ételt. Egyik este felhívott, hogy főzött húsgombóc csorbát, de olyan sok lett, hogy vitt kóstolót a házaspárnak, akik befogadták őt.

Sport, zene…a vívást ő választotta, és hat évig csinálta is, zongorázni is ő szeretett volna, azt emlékeim szerint négy év után hagyta abba. A teológián orgonálni tanult, és nagyon szereti, gyakran, ha besokall a tanulástól, bemegy a zeneterembe és a saját örömére zenél, így relaxál. Néhány éve szülinapjára harmóniumot kért, most gitárórákra jár.

Nyelvtanulás…az angolt elég korán kezdte, abból kiindulva, hogy sem a férjem (bár ő tehetségesebb nálam), sem én nem vagyunk nyelvzsenik. Domi az angolon kívül megtanult – viszonylag jól – héberül, görögül, latinul, és nem adják el akkor sem, ha franciául kell megszólalnia. Szóval, ha belegondolok, ez a mindjárt 24 éves fiatalember sokkal komolyabb, következetesebb, mint én leszek valaha is.

Azért akkor, mikor megvette a rollert, és azzal kezdett járni majdnem mindenhova a városban, kicsit örültem, mert felfedeztem benne némi hasonlóságot velem is. Az a világ legnagyobb igazságtalansága lenne, ha minden jó tulajdonságát az apjától örökölt volna. Az, hogy ő a rolleres tiszteletes, na, az már valami olyan, ami tőlem van.

FOLYT. KÖV.!

"Nem mese ez gyermek", idézhetnénk Arany Jánost. Nem bizony, mert tényleg léteznek, valahol az ecuadori esőerdők mélyén olyan pálmafák (Socratea exorrhiza), melyek képesek akár 20 méter távolságot is vándorolni egy év alatt a gyökerük segítségével. Ezt eddig Monty Python Repülő Cirkusza / Hogyan különböztessük meg a fákat elég messziről? című jelenetéből ismertem, ám fogalmam sem volt arról, hogy ez a valóságban is létezik. Persze, nem úgy, ahogy ott, de létezik. Ezek a fák, ha változnak az életkörülményeik, odébb állnak.

Jó kis metafora. Hányszor kerülünk olyan élethelyzetbe, amelyben - az eszünkkel tudjuk, hogy nem lenne szabad benne maradni, hanem egy "Na, Csával" szépen elhúzni onnan. Ám mégsem tesszük. Ha ezek a fák erre képesek, akkor mi miért nem?  Ezernyi válaszunk van rá…

De inkább lássuk a fákat! Ecuadorban, a Sumaco Bioszféra Rezervátum területén fedezték fel a sétáló pálmafákat, melyek képesek a helyváltoztatásra. A Közép- és Dél-Amerikában őshonos fafajták akár 25 méter magasra is megnőnek, és szép lassan vándorolnak az erdőben, ahogy a régi gyökereik helyett mindig újak nőnek. Általában nedves területeken találhatóak, ahol az állandóan újranövekvő gyökereikkel kapaszkodnak a talajon. Ahogy a talaj erodálódik, vagy meglazul, a fa szilárd talaj után kutatva új, hosszú gyökereket ereszt. Miután az új gyökerek megkapaszkodtak, a fa kissé előrehajol és a régi gyökereit a levegőbe emeli. A folyamat, ahogy a fa áthelyezi magát egy szilárdabb területre, vagy olyan körülmények közé, ahol több a napsütés, hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. A gyökerek akkor is újra tudnak nőni, ha alkalmazkodni kell egy új helyzethez. Ha például egy másik fa rádől egy sétáló pálmára, akkor a gyökerei újranövesztésével meg tudja változtatni a pozícióját, és ki tudja menteni magát a rádőlt farönk alól. Ez a képesség túlélésül szolgálhatott a dél-amerikai esőerdők irtásánál, hiszen a tömeges fairtáskor kialakuló talajerózió ellenére a sétáló pálmafák mindig képesek voltak gyökereikkel megtalálni az új, szilárd talajt.

Komoly irodalma is van a témának, a fák különleges gyökerei úgy néznek ki, mint az Entek lábai Tolkien Gyűrűk ura regényeiből. Természetesen nem képesek gyors mozgásra, szabad szemmel nem is látható mozgásuk. A sétáló pálmafát még a 19. század nyolcvanas éveiben írták le először. Ekkor még azt gondolták, hogy a pálmák különleges gyökereinek előnye, hogy mocsaras vidéken is meg tudnak élni, később derült ki a kutatók számára is, hogy a különleges gyökérzet valójában a helyváltoztatást szolgálja. A fák naponta átlagosan két-három centimétert is mozoghatnak emiatt, de a kutatásokat végző Peter Vrsansky, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja szerint, ahogy már fent említettem, néhány példány akár húsz méterrel is odébb helyezheti magát egy év alatt.

Aki nem ismeri ezt a történetet, biztos hülyének nézne, ha azt hallaná tőlem, hogy ha valami nem tetszik, odébb állok, mint a fa! Pedig tényleg! Na, ezen a poénon még dolgoznom kell.

Folyt. köv.!

Források: BBC, Fotó: Peter Vrsansky; 24.hu;

Gárdonyi Géza neve hallatán azonnal az 'Egri csillagok' és talán még 'A láthatatlan ember' című regényére asszociálunk. Azt már kevesen tudják róla, hogy hitt a reinkarnációban, amit  a sírján lévő 'Csak a teste' felirat jelez. Az 1908-ban íródott  Isten rabjai című művében a lélekvándorlással kapcsolatos gondolatait, két dominikánus szerzetes szájába adja.

"A keleten járó dominikánusok megismerkedtek a keleti filozófiával is. Haza is hozták. Beszélgettek róla. Hogy az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad a ruha, újat osztanak a világ-magazinból.

—  Miért ne hinném? — felelte az orvos. — A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Miért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy előbbi életében bűnöket? Bűn előtt volna a büntetés? A kis ártatlan gyermek a fogzásban, torokgyíkban... Az ember munkájában is van logika. Isten munkáiban ne volna!

— Tehát az hiszed, Rudó fráter...

— Azt, fráterkám. Más kulcsa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda világosan beszél. Vétkeztünk. Kikergettek bennünket a Mennyországból. Mikor volt az? A régestelen-rég múlt, messze óidőkben. Azóta élünk, és élünk testről testre. Minden test egy grádics visszafelé. Minden lélek rosszabb volt az előbbi életében. Én például fogadni mernék, hogy rablógyilkos voltam. Imádkozok most, és gyógyítok. A koldus bizonyára bűnös pazarló volt az előbbi életében. A nyomorék, rút magagyilkosa volt. Az apáca: talán hetéra. A nagycsaládú ember: gyűlölködő. A rabszolga: tirannus, tigriskörmű király. S így igazodik helyre a bűn a vezekléssel."

Gárdonyi Géza, Ziegler Géza néven Agárdpusztán született 1863. augusztus 3-án. Apja, a szász származású Ziegler Sándor jómódú géplakatos volt Bécsben, de az 1848-as forradalom hírére hazajött és Kossuth „fegyvergyárosa” lett. A szabadságharc bukása elvitte minden vagyonát, s ezután uradalomról uradalomra járva folytathatta a gépészmesterséget, de Géza fiát – bár még öt gyermekét kellett felnevelnie – taníttatta. Középiskoláit a sárospataki gimnáziumban, illetve Pesten végezte, majd az egri tanítóképzőben szerzett diplomát 1882-ben. Ezt követően három évig falusi tanító volt, dunántúli katolikus iskolákban tanított, nyomorúságos körülmények között. Mivel az egyházi hatóságok sokat zaklatták, 1885-ben feleségével Győrbe költözött, ahol újságírással és szerkesztéssel foglalkozott. Házassága Csányi Máriával nem szerelmi házasság volt. A gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd időnként visszatért az őt visszafogadó férjhez. Házassága rosszul sikerült, írói pályája is lassan jutott előre. 1886-ban megindította a Tanítóbarát című lapot. Rövid pesti kitérő után a Győri Hírlap, majd a Szegedi Hírlap és a Szegedi Napló munkatársa volt, keresete kiegészítéseként névtelenül ponyvaregényeket írt. 

1891-ben került Pestre, ahol Bródy Sándorral és Ambrus Zoltánnal együtt alapították és szerkesztették a Jövendő című lapot, amely a Nyugat megjelenéséig a kor leghaladóbb és legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóirata volt.

“Az egri remete" 1897-ben Egerbe költözött, ahol már csak az irodalomnak élt. Az irodalmi élettel azonban nem szakadtak meg. kapcsolatai: publikált több folyóiratban, tagja volt a Petőfi és a Természettudományi Társaságnak, 1910-től az MTA levelező, illetve tiszteletbeli tagja lett, 1918-tól a Vörösmarty Akadémiának, 1920-ban elnökké választotta a Magyar Írók Szövetsége. Egri magányából küldte írásait a Hét, az Új Idők, a Jövendő szerkesztőinek. Annak ellenére, hogy remeteségben teltek napjai könyvei, lelki válságai s szemléleti vívódásai között, többször járt külföldön Franciaországban, Németországban, Olaszországban, sőt Törökországban is. Gárdonyi igazán népszerűvé Az én falum című novellafüzér (1898), majd az Egri csillagok (1901) megjelenésével vált.

Hittel vallotta a szeretet és a szabad akarat hatalmát, ugyanakkor azt is, hogy a világ megértéséhez és Isten megtalálásához a természettudományos megismerés vezet (élete egyik legfontosabb olvasmányaként tartotta számon Darwin A fajok eredete című művét). Emellett a buddhizmus, az okkultizmus és a miszticizmus, a teozófia és a spiritizmus egyaránt erősen befolyásolták vallási szemléletét. Halála után került elő Földre néző szem című kötete, amelyet fiainak írt, az általa kidolgozott titkosírással. 1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet több sikertelen próbálkozást követően 1969-ben Gilicze Gábor és Gyürk Ottó fejtett meg. A lentről felfelé és jobbról balra haladó írásrendszer pont-, vonal- és körívelemekre, illetve ezek dőlésirány szerinti kombinációjára épülő betűírás

Négy gyermeke közül két idősebb fiát magához vette, nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányát az egri irgalmasok kórházában helyezte el, aki a gyógyintézet falai közt élte le életét. Rosszul sikerült házassága, valamint több rövid viszony után közel két évtizedig fűzte jobbára plátói kapcsolat Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt.

Gárdonyi egyike volt a 20. század elejének túlérzékeny, “kivonuló” alkotóinak. Élete tele volt irányváltásokkal, mégis gazdag líraisággal ábrázolt korokat, helyzeteket, embereket. Egyszerre volt például szenvedélyes olvasója a mizantróp és pesszimista Schopenhauer munkáinak, szívesen forgatta Dosztojevszkij és Reviczky Gyula írásait, ugyanakkor elkötelezett híve volt a szociális radikalizmusnak és gyermeki rajongással viszonyult Dankó Pista önfeledt és naiv tematikájú magyar nótáihoz.

A kortársak egy dologban kivétel nélkül megegyeztek: visszahúzódó, befelé forduló embernek írták le. Társaságban is nagyokat és jelentőségteljeseket hallgató embernek ismerték, megnyilatkozásai visszafogottak, már-már szemérmesek voltak. Külső megjelenése összhangban állt magaviselésével: öltözetével keveset törődő, szikár, barna bőrű ember volt, apró fekete szemei alatt mozgékony orr ült, hangja kellemesen érdes.

1922. október 13-án kelt utolsó bejegyzése a naplójába: „Csepergős (idő). Feküdtem.” Ez a pár szó volt az élete utolsó írása. “Az egri remete” 1922. október 30-án halt meg, és kedves városában temették el. Az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste!”

Folyt. köv.!
Források: Wikipedia.org; hir.ma;
 

A mai posztom sem hemzseg a jó hírektől, de mégis happy end a vége, ha csak kicsi is.

Magyarországon a statisztikák  cca. 200 ezerre teszik a demens betegek számát. Mint minden másban is, eltérőek a mutatók a nők/férfiak tekintetében. A szakértők szerint mintegy 8 százalék az esélye, hogy egy 60 éves magyar férfi élete hátralévő részében demenciával küzd majd. A nők esetében ez a kockázat 17 százalék körül van (a nők hosszabb élettartalma miatt). A társadalom elöregedése miatt további növekedéssel kell számolni, minden 60 év felett a gyakoriság tízévente duplázódik. Óriási kihívást jelent számukra is biztosítani a méltányos élet lehetőségét.

Világszerte 50 millióra becsülik a demencia előfordulását, de 30 éven belül százmillióra emelkedhet a betegek száma. Napjainkban a világon három másodpercenként  eggyel nő a demenciával élő emberek száma. Mivel a betegség a tudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan, a fejlett országokban egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az egészségügyi-szociális ellátások javítására. Magyarországon is égető szükség lenne rá, de húsz éve alig történik előrelépés. A középsúlyos demenciában szenvedők esetében az önálló életvitel már nehézkes, veszélyes: a beteg rendszeres segítséget igényel, az állandó felügyelet még nem szükséges. A betegség későbbi stádiumában viszont elengedhetetlen az állandó felügyelet.

Mindez azért jutott eszembe, már az, hogy erről írjak, mert a napokban olvastam egy rendkívül rokonszenves holland kezdeményezésről, ami a demens betegek emberhez méltó életét biztosítja.     

Egy kis holland faluban, amit csak „Demenciafalva” néven emlegetnek, a betegek családias környezetben élnek, és a korábbi körülményeikhez nagyon hasonló, aktív időtöltést biztosítanak számukra, és ott mindenki azért küzd, hogy ne a felejtés legyen az úr.

Hogeweyk Amszterdamtól fél órára található, a 18 ezer lakosú Weesp része. A falu elődje egy hatemeletes, kórházszerű demens betegeket ápoló intézet volt. Lakói naphosszat az ágyukban hevertek, vagy a tévé előtt ültek a nappaliban. Az épületet zárva tartották, az ott dolgozók fehér kórházi ruhát viseltek, és a betegek terápiája főleg gyógyszeres kezelésből állt.1992-ben két ottani munkatárs édesanyja közel egy időben halt meg. Az egyik gyászoló megjegyezte, hogy mennyire jó, hogy szüleik gyorsan mentek el, nem pedig egy ilyen intézetben vártak a halálra. Ez indította el azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen 2010-ben megnyitották Hogeweyket. Az intézet létrehozásának költségeit cca. 2/3-1/3 arányban a holland kormány és szponzorok finanszírozták.

A cél, hogy a lakókat, amennyire és ameddig csak lehet, aktívan tartsák, és hogy a korábbi életükben megszokott rutin szerint éljenek. A falunak van boltja, kávézója, sőt színháza van, de működik itt fodrászüzlet, sok a kiskert és a zöldterület is. Egyedül a falut körül vevő kerítés és az őrzött kapu mutatja, hogy nem egy átlagos településről van szó. A faluban nem közlekednek kocsik, buszok, a lakóknak viszont van lehetőségük biciklire pattanni, bár 152 lakó átlagéletkora 83 év,  akikre 240 teljes- és félállású gondozó jut.

A lakók hat-nyolc fős házakban a gondozóikkal együtt élnek. Ha kedvük van, részt vehetnek a napi feladatok elvégzésében, azaz főzhetnek, krumplit hámozhatnak, borsót pucolhatnak, takaríthatnak, moshatnak vagy kertészkedhetnek. Szabadidejükben különböző foglalkozáson vehetnek részt, többek között főző-, klasszikuszene-, bingó- és festőklub, és olvasókör alkalmain. Lenyűgöző, hogy még arra is figyeltek a betegséget ismerők, hogy hasonló érdeklődési körű embereket költöztettek az apartmanokba: aki például korábban kedvelte a művészeteket, az festményekkel dekorált szobában él, ahol gyakran halk zene is szól. A betegek étkezéseit is a korábbi szokásaikhoz igazítják. A falu fő mottója az, hogy a lakók ne érezzék úgy, hogy életük fenekestül felfordult a betegség miatt, illetve hogy az aktivitás, a hétköznapi feladatok stimulálják az időseket.

A szakértők azt mondják, hogy alzheimeres betegek teljesen más valóságban élnek, ezért másként kell hozzájuk közelíteni. Fölösleges vitatkozni a döntéseikkel, mert ezekre egyrészt nem emlékeznek, másrészt nem értik, hogy miért nem helyes, amit tettek.Ha például valaki felesleges vagy furcsa dolgokat vesz a boltban, nem szólnak rá, hanem a gondozók később visszaviszik az árut. Mivel a betegek többsége nem szeret naphosszat egyedül üldögélni, a gondozók odafigyelnek, hogy apró feladatokkal foglalkoztassák őket, így a lakók kevésbé stresszesek.

Noha ez egy látszatvalóság, amit teremtettek, miért is  kellene a valóságot ráerőltetni azokra, akik a betegség miatt amúgy is egyre inkább egy fiktív valóságban élnek? Az eredmények szintén a falut igazolják: a hagyományos otthonokban ápolt demens betegekhez képest Hogewey lakói kevesebb gyógyszert szednek, jobban étkeznek és hosszabb ideig élnek. Mindezért viszont borsos, 5000 eurós havidíjat kér az üzemeltető. Ez nem csak átszámítva számít soknak, hanem az összeg a holland átlagkeresetnek is szinte a duplája az OECD statisztikája szerint. A projekt sikerességét jelzi, hogy ennek ellenére hosszú a bekerülésre várók listája.

A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a demencia enyhébb formáinál a betegnek sokkal jobb, ha továbbra is otthon, a megszokott környezetében él, ameddig állapota nem súlyosbodik. (Hogewayben csak súlyos demenseket vesznek fel.)

Egy nemrég elvégzett amerikai kísérlet világított rá, hogy egyénre szabott otthonápolási programmal sokat lehet tenni a betegért. A kísérleti program keretében felmérték az otthon élő, demenciában szenvedő betegek állapotát és körülményeit, különös tekintettel a gyógyszerszedésre és a biztonsági kérdésekre, majd a családdal egyeztetve személyre szabott programot állítottak össze számukra. Odafigyeltek a betegekre, aktív időtöltésre ösztönözték őket, és megadták nekik a szükséges segítséget, így a résztvevők közel tíz hónappal tovább élhettek otthonukban, mint a kontrollcsoport tagjai

Hogeway lakókinak megpróbálják a legjobb körülményeket biztosítani és maximális segítséget nyújtani ahhoz, hogy betegségük ellenére is az idős korhoz méltón tudjanak élni. A program kitalálói így fogalmaznak:

'Attól, mert valaki demens, lehet véleménye, és betegsége ellenére is joga van ahhoz, hogy minőségi életet éljen.'

 FOLYT. KÖV.!

Forrás: wikipedia.org, TEDX, sokszinuvidek.hu.